Délmagyar logó

2017. 02. 25. szombat - Géza 1°C | 8°C Még több cikk.

Nyomul a török

"Kell ide egy kis nyelvészeti ujjgyakorlat, nehogy szó érje a ház elejét, és diplomáciai bonyodalom származzék belőle egy nálunk jóval nagyobb nemzet félremagyarázott becsmérlése címén. Nem azt mondom, hogy minden török nyomul, mint a nagy ármádia tette annakidején kisded hazánk ellen, csak azt, hogy ilyen nyelv a magyar."
Kell ide egy kis nyelvészeti ujjgyakorlat, nehogy szó érje a ház elejét, és diplomáciai bonyodalom származzék belőle egy nálunk jóval nagyobb nemzet félremagyarázott becsmérlése címén. Nem azt mondom, hogy minden török nyomul, mint a nagy ármádia tette annakidején kisded hazánk ellen, csak azt, hogy ilyen nyelv a magyar. Ha tíz nyomulna, akkor is egyes számot használnánk, és nem azt mondanánk, hogy tíz törökök. És ha csak három? A népdalban van ugyan „három szabó legények", és ennek mintájára lehetne három török legények is, de ez annyira ritkaságnak számít, nem nagyon használjuk. A három török legény viszont létezik, így, egyes számmal is, és a köznyelvben csak bikaistállónak vagy óceánjárónak becézett hatalmas autójuk úgy futott be kertecskénk kis utcájába, mintha hazajött volna.

Az tűnt föl, hogy már ott is vannak. Ott is van mind a három. Az egyik éppen a mi ajtónkhoz tart, de meg is áll kívül. Szomszédsági szívességből két kutya is ugatja, nem akarja kockáztatni a gatyáját. Nyájasság van orcájára írva, akkora, egész földrészt képes lenne beborítani vele. Lehet, hogy én vagyok eltájolódva az üdvözlések metakommunikációjában – ejnye, de szépen mondtam! –, az összetett két tenyérrel és hajlongással történő köszönést eddig inkább japán és indiai szokásnak véltem, ő mindenestre töröknek vallotta magát. Azt már nem tudom, Musztafának vagy Mohamednek mutatkozott-e be, a lényeg az, hogy legbensőbb titkát azonnal megosztotta velem. Menne haza, de itt van a nyakán még két szőnyeg, attól tart, a határon bonyodalmai lennének vele. Egyet most sikerült eladnia a szomszédban, jól járt, aki megvette. Olcsón adja nekem is.

Kapásból feleltem, ha repülőszőnyeg lenne, akkor se kellene, de már türemkedett is befelé, kezében két méretes portékával. Régen belém ivódott minta szerint oltár előtti miseszőnyegnek is elment volna egyenként is mindkettő. Hangoztatta közben, hogy ő hithű muzulmán, láthatom rajta, és semmiképpen nem akar becsapni. Nyolcvan forint az egyik, és ha megveszem, a másikat ráadásnak szánja.

Sejtettem, nem én vagyok egyedüli a földön, aki el szokott tévedni a számok birodalmában, de fönnakadt a szemem. Nyolcvan forint? Bolond vagy te, jó komám! De nyolcvanért se kell. Hamar kiderült, papírpénzben érti a nyolcvanat, mire kénytelen voltam fölvilágosítani, hogy ilyen címlet minálunk csak pengő fémben létezik. Addig-addig értetlenkedtünk kölcsönösen, amíg ki nem bújt a szög a zsákból: nyolcvanat kér, ezresekben számolva. Százötven évig tartó barátság fűz össze bennünket, és láthatom, telve van jó szándékkal most is.

Ez eddig történelmi eszmecserénkkel együtt se tenne ki húsz percet, pedig a nagy huzavona addig biztosan eltartott. Mondtam, ha az összes zsebemet kiforgatnánk, akkor se találnánk benne semmit, mire ő elkezdte volna sorra vizitálni mindet. Vegyem csak elő azt a tárcámat, amelyikben a feleségem elől elduggatott pénzemet tartom. És ha éppen nincsen nálam, ő azt is elhiszi, hiszen hívő ember, de menjek haza, és hozzak otthonról. Vagy kérjek a szomszédoktól!

Keleti nagy „bazarokban" nem alkudnak kitartóbban lefelé, mint ahogy ő engedett. Végül már húsz forintért is adta volna – értsd: húszezerért –, aztán tizenötért is.

Hogy közben mit csinált a másik kettő? A szomszédot győzködte. Bevitték ők is az utcáról a szajrét, lehetett némi tapasztalatuk a nyíltszíni árusítás kockázatában, de többre ők se mentek az én vendégemnél. Ahogy a mediterrán vidékek lepedőn bóvlit áruló bevándorlói szoktak összekapkodni mindent, ha jelet hallanak fenyegető őrjáratra, egyszerre ugrott be mind a három a bikaistállóba, és úgy elszelelt, mint a vihar.
Csak a szomszédom méltatlankodott. Hogyan nem lehet lekapcsolni az ilyen szélhámosokat! Már a kisbaltáért nyúlt, úgy szabadult meg tőlük.
Kövessen minket, kommentelje híreinket a Delmagyar.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Az állam én vagyok

"Mindenki megkapta a maga keresztjét. Kellő cinizmussal azt is mondhatnánk, ez a megszorítások és… Tovább olvasom