"Úgy gondolok Trianonra, mint anyám temetésére: egyiket sem tudom feltámasztani, de megemlékezem róluk."
Pár évvel ezelőtt jártam a versailles-i Nagy Trianon kastélyban. A recepción fiatal francia lányok teljesítettek szolgálatot, próbáltuk megtudni tőlük, hogy melyik szobában írták alá 1920. június 4-én, délután fél ötkor az I. világháború győztes hatalmai Magyarország képviselőivel a háborút lezáró békeszerződést. Nem tudták, nem is értették, miről beszélünk... Választottunk. Amelyik szobában a legsúlyosabbak voltak a bőrfotelek, mélyek a szivartartók, kriptasötétek a drapériák, oda gondoltuk a történelmi mészárszéket. Közben hangosan mantráztuk a számokat feleségemmel: Magyarország területének kétharmadát elcsatolták, 18,2 milliós lakosságából 7,6 millió maradt; 10,6 millióan kerültek a hentesbárddal rajzolt új határainkon túlra, egyharmaduk magyar volt – 3,2 milliós vérveszteség. Furcsán néztek ránk az amúgy európai látogatók. Hazafias érzésektől átitatva, távozóban csak azért is nagy V betűket mutogatva fordultunk le a versailles-i turisztikai látványosságról, akár a kutya a bozótról.
És mégis. Hazatérve továbbra is úgy gondolok Trianonra, mint anyám temetésére: egyiket sem tudom feltámasztani, de időről időre megemlékezem róluk. Ahogy lehet lélekben úgy egészen hozzásimulni elhunyt hozzátartozónkhoz, ugyanúgy ölelhetjük át „e lángoktól ölelt kis országot" is. Ahogy az elhunytakra való emlékezésre jól kitalálták az emberek a halottak napját, örülök, ha lesz egy napja nemzeti gyászunknak, Trianonnak is. Akinek zokoghatnékja van, zokogjon, akinek történészkedni támad kedve, történészkedjen, aki zászlót akar lengetni, lengessen, akinek semmi köze az egészhez, ne csináljon semmit. A lényeg, hogy – képletesen értve – másnap ne folytatódjon tovább se a halottak napja, se a trianoni megemlékezés. Ne nyalogassuk és kapargassuk sokáig se lelki, se nemzeti sebeinket, mert még elmérgesedik. Szellemi és lelki lustaságba fulladhat túl sokáig révedezni a 90 évvel ezelőtti múltban, értelme a tisztes emlékezés után az okulásnak, a mában és a jövőben is erőt és tartást adó felelős gondolkodásnak van. A hétköznapokra gondolok. Képesek vagyunk-e politikai felhajtás és alkalmi cirkuszok nélkül feltenni magunknak azt az egyszerű kérdést, hogy mitől lesz jobb a határon túl élő magyaroknak. Ennek bölcs, politikus megválaszolása az igazán férfias, nagy magyar feladat – mert nem elég a határokat formálisan eltüntetni, gazdasági és kulturális nyitottságra, sok-sok türelemre van szükség ahhoz, hogy a határok az emberek lelkében is végleg felszívódjanak. Hogy kevésbé sajogjanak a magyar szívek, ha Dunaszerdahelyen, Sepsiszentgyörgyön vagy Szabadkán összetalálkoznak.
Trianon emlékéhez, az összetartozás napjához pedig akkor leszünk igazán méltók, ha tényleg képesek leszünk összetartani mi, magyarok határon belül és kívül egyaránt. Ma ez még idehaza sem sikerül.
És mégis. Hazatérve továbbra is úgy gondolok Trianonra, mint anyám temetésére: egyiket sem tudom feltámasztani, de időről időre megemlékezem róluk. Ahogy lehet lélekben úgy egészen hozzásimulni elhunyt hozzátartozónkhoz, ugyanúgy ölelhetjük át „e lángoktól ölelt kis országot" is. Ahogy az elhunytakra való emlékezésre jól kitalálták az emberek a halottak napját, örülök, ha lesz egy napja nemzeti gyászunknak, Trianonnak is. Akinek zokoghatnékja van, zokogjon, akinek történészkedni támad kedve, történészkedjen, aki zászlót akar lengetni, lengessen, akinek semmi köze az egészhez, ne csináljon semmit. A lényeg, hogy – képletesen értve – másnap ne folytatódjon tovább se a halottak napja, se a trianoni megemlékezés. Ne nyalogassuk és kapargassuk sokáig se lelki, se nemzeti sebeinket, mert még elmérgesedik. Szellemi és lelki lustaságba fulladhat túl sokáig révedezni a 90 évvel ezelőtti múltban, értelme a tisztes emlékezés után az okulásnak, a mában és a jövőben is erőt és tartást adó felelős gondolkodásnak van. A hétköznapokra gondolok. Képesek vagyunk-e politikai felhajtás és alkalmi cirkuszok nélkül feltenni magunknak azt az egyszerű kérdést, hogy mitől lesz jobb a határon túl élő magyaroknak. Ennek bölcs, politikus megválaszolása az igazán férfias, nagy magyar feladat – mert nem elég a határokat formálisan eltüntetni, gazdasági és kulturális nyitottságra, sok-sok türelemre van szükség ahhoz, hogy a határok az emberek lelkében is végleg felszívódjanak. Hogy kevésbé sajogjanak a magyar szívek, ha Dunaszerdahelyen, Sepsiszentgyörgyön vagy Szabadkán összetalálkoznak.
Trianon emlékéhez, az összetartozás napjához pedig akkor leszünk igazán méltók, ha tényleg képesek leszünk összetartani mi, magyarok határon belül és kívül egyaránt. Ma ez még idehaza sem sikerül.
hirdetés
Kövessen minket, kommentelje híreinket a Delmagyar.hu Facebook oldalán!
Lájkolom és követem a Delmagyar.hu-t
Megosztom a cikket a Facebookon
Olvasóink írták
Egy szlovák nemzetiségű ember levelét olvastam, amit Ficonak írt nyílt levélben. Itt, ezen írással kapcsolatban olvastam a feltett kérdést: Vajh mi lenne akkor, ha az összes magyar kérné a magyar állampolgárságot, nos akkor minden felvidéki a szlovák államból való elbocsájtásra kerülne, ezzel pedig szlovákia déli részét idegenek laknák, ezzel megalapoznák méginkább annak lehetőségét, hogy automatikusan Magyarországhoz csatlakozzanak. Nem olyan forró a kása. Gasparovics államfő a magyarokról már mint államalkotó nemzetről beszélt, ő már észhez tért, látja, hogy nem lehet csak úgy kiebrudalni a szlovák állampolgárokat. Könnyen lehet, hogy rövidesen megváltozik a helyzet, módosítani kell az alkotmányukat, félretenni a nemzetállam eszméjét.”
Tisztelem a véleményed, de az előző társadalmi rendszerben, a szocializmusban sem tettük meg mi, magyarok azt, amit a második világháborút lezáró tárgyalások is lehetővé tettek az egyéni és kollektív jogok gyakorlása tekintetében. Szerintem nagyon nagy tévedése Gyurcsány Ferencnek az az ATV televízió szerda esti adásában mondott kifogása, hogy a kettős állampolgárság intézménye és gyakorlata csak az avitt, dohos balkán gyakorlatában léteziki. Merjen csak valaki kikezdeni egy izraelivel, egy amerikaival, egy némettel, vagy franciával a világ bármely részén, az állam azonnal védelmére kel a nemzeti összetartozás joga alapján. Elég sokan, 13 millióan élünk itt a Kárpát medencében és hagyjuk, hogy 4 millió szlovák (Tót) szórakozzon velünk? akik ajándékul kapták államukat 1920-ban. Végül is nem kívánunk határrevíziót, csak egy olyan helyzetet, ahol jogunk van védelmünkbe venni egy Malina Hedviget, s erőteljesen szót emelni amiatt, hogy ne verjék ki a stadionból a dunaszerdahelyi magyarokat, továbbá, hogy államelnökünk átmehessen a határhídon egy magyarok által rendezett ünnepségre az ő meghívásukra.”
Amikor leírtad az itt Tőled idézetteket, gondoltál erre?
"Ahogy lehet lélekben úgy egészen hozzásimulni elhunyt hozzátartozónkhoz, ugyanúgy ölelhetjük át ,,e lángoktól ölelt kis országot" is. Ahogy az elhunytakra való emlékezésre jól kitalálták az emberek a halottak napját, örülök, ha lesz egy napja nemzeti gyászunknak, Trianonnak is. Akinek zokoghatnékja van, zokogjon, akinek történészkedni támad kedve, történészkedjen, aki zászlót akar lengetni, lengessen, akinek semmi köze az egészhez, ne csináljon semmit. A lényeg, hogy - képletesen értve - másnap ne folytatódjon tovább se a halottak napja, se a trianoni megemlékezés."”