Pár évvel ezelőtt jártam a versailles-i Nagy Trianon kastélyban. A recepción fiatal francia lányok teljesítettek szolgálatot, próbáltuk megtudni tőlük, hogy melyik szobában írták alá 1920. június 4-én, délután fél ötkor az I. világháború győztes hatalmai Magyarország képviselőivel a háborút lezáró békeszerződést. Nem tudták, nem is értették, miről beszélünk... Választottunk. Amelyik szobában a legsúlyosabbak voltak a bőrfotelek, mélyek a szivartartók, kriptasötétek a drapériák, oda gondoltuk a történelmi mészárszéket. Közben hangosan mantráztuk a számokat feleségemmel: Magyarország területének kétharmadát elcsatolták, 18,2 milliós lakosságából 7,6 millió maradt; 10,6 millióan kerültek a hentesbárddal rajzolt új határainkon túlra, egyharmaduk magyar volt – 3,2 milliós vérveszteség. Furcsán néztek ránk az amúgy európai látogatók. Hazafias érzésektől átitatva, távozóban csak azért is nagy V betűket mutogatva fordultunk le a versailles-i turisztikai látványosságról, akár a kutya a bozótról.

És mégis. Hazatérve továbbra is úgy gondolok Trianonra, mint anyám temetésére: egyiket sem tudom feltámasztani, de időről időre megemlékezem róluk. Ahogy lehet lélekben úgy egészen hozzásimulni elhunyt hozzátartozónkhoz, ugyanúgy ölelhetjük át „e lángoktól ölelt kis országot" is. Ahogy az elhunytakra való emlékezésre jól kitalálták az emberek a halottak napját, örülök, ha lesz egy napja nemzeti gyászunknak, Trianonnak is. Akinek zokoghatnékja van, zokogjon, akinek történészkedni támad kedve, történészkedjen, aki zászlót akar lengetni, lengessen, akinek semmi köze az egészhez, ne csináljon semmit. A lényeg, hogy – képletesen értve – másnap ne folytatódjon tovább se a halottak napja, se a trianoni megemlékezés. Ne nyalogassuk és kapargassuk sokáig se lelki, se nemzeti sebeinket, mert még elmérgesedik. Szellemi és lelki lustaságba fulladhat túl sokáig révedezni a 90 évvel ezelőtti múltban, értelme a tisztes emlékezés után az okulásnak, a mában és a jövőben is erőt és tartást adó felelős gondolkodásnak van. A hétköznapokra gondolok. Képesek vagyunk-e politikai felhajtás és alkalmi cirkuszok nélkül feltenni magunknak azt az egyszerű kérdést, hogy mitől lesz jobb a határon túl élő magyaroknak. Ennek bölcs, politikus megválaszolása az igazán férfias, nagy magyar feladat – mert nem elég a határokat formálisan eltüntetni, gazdasági és kulturális nyitottságra, sok-sok türelemre van szükség ahhoz, hogy a határok az emberek lelkében is végleg felszívódjanak. Hogy kevésbé sajogjanak a magyar szívek, ha Dunaszerdahelyen, Sepsiszentgyörgyön vagy Szabadkán összetalálkoznak.

Trianon emlékéhez, az összetartozás napjához pedig akkor leszünk igazán méltók, ha tényleg képesek leszünk összetartani mi, magyarok határon belül és kívül egyaránt. Ma ez még idehaza sem sikerül.