Délmagyar logó

2017. 03. 29. szerda - Auguszta 4°C | 21°C Még több cikk.

Öt centi lucsok

"Egy benyomás nem benyomás, fontos dologban fontos a pontos diagnózis. Másnapra elapadtak az egek csatornái, és amíg a kifelé menő villamosra vártam, mind a két járdát végig sétáltam. Mind a két oldalon minden lefolyó megvolt. Kívülről is számolgattam, a folytatásuk is stimmelt."
Mostanában adódott először, hogy esőben vártam a buszok és villamosok egyesített megállójában, a Centrum Áruház előtt. Szívesebben írnám a régi nevét, a Tisza Áruházat, mert az kiköpött magyar, és szegedi, de hamar beleütött a modernizálás láza. Az idegen kitúrta a magyart és szegedit! Később meg úgy járt, mint az a főnök, aki sorra rugdalta ki munkatársait, amíg végül lapátra került maga is. Skála lett belőle, de buszok és villamosok bemondói megmaradtak a Centrumnál. Ami, ugye, nem azonos a cent rummal.

Sokan vártunk akkor. Jöttek-mentek a járgányok, a rejtvényt a gumikeréken rohanó alvázmosás adta föl. Úgy fölcsapták a kerekek a vizet, aki a korlát mellett állt, az is kapkodta a lábát, mintha táncot járna. Amelyik erre ment, erre csapta, amelyik arra, az amoda. Jutott belőle a fölvázra is. Lehettünk ötvenen is egyik-egyik oldalon, de a legnagyobbat én ugrottam. Próbaútján volt új pantallóm, védtem volna, ha védhettem volna. A sík vízben sík latyak lett.

Nem a felelőst, csak az okot kerestem, ahogy elhúzott az első járat. Rá is találtam a gondos tervezés nagyszerű jegyeire: szépen, sorban, centire kimérve sorakoznak a hosszú járdaszigeten a csapadékvíz elvezetésére szolgáló csatornácskák.

Nagy esőben gyanúsan kicsinek tűntek ugyan, de ennyi víznek nem lett volna szabad összegyűlnie. Aztán jött az én buszom, az is táncra kapatott, dehogy vártam tovább.

Egy benyomás nem benyomás, fontos dologban fontos a pontos diagnózis. Másnapra elapadtak az egek csatornái, és amíg a kifelé menő villamosra vártam, mind a két járdát végig sétáltam. Mind a két oldalon minden lefolyó megvolt. Kívülről is számolgattam, a folytatásuk is stimmelt. Derék Svéda bácsi jutott eszembe most is. Petró van, kompresszió van, szikra van, a rosseb egye meg, mégse megy! – vakarta a füle tövét a böhömnagy motor előtt. Lefolyó van, a rosseb egye meg, lefolyás meg nincsen.

A munkaidőmből kitellett, addig-addig kóvályogtam, amíg az új híd levezetői is meg nem képződtek gyatra fejemben. Mekkora pénzekbe került oda tervezni, ahová végül lerakták őket, aztán egyediségük révén legyártatni valamennyit, oda szállítani, precíz munkával beépíteni – és végül gazdátlanul hagyni, hogy a por eltömje valamennyit. Aratás után ott csírázik ki a búza, kukoricatörés után meg a tengeri. Kombájnt oda terelni botorság lenne pótaratásra, csak alkalmanként kellene piszkálgatni valami hegyes vassal. Arra már nincsen pénzünk, pedig nyugdíjas is, munkanélküli is lenne rá bőven, ellenben ha a járdán tekerem a biciklit, akkor is fölcsapják az autókerekek a mocskos áradatot. Anyaszomorító gyalogos is megkapja ugyanezt a jutalmat. Hajszálra ez történik itt is, de egy kicsit másként.

Ősz van, sárgulnak a levelek, és néha-néha már hullogatnak is. Jön az eső, fölkapja, ami már lenn van, és hová vinné máshová, mint a lefolyóba. A gondos alaposság azonban szűrőhálót rakatott mindegyik elé. Nehogy eltömje az avar. Másnap még láthattam, körülbelül öt centi magasan odatapadt mindegyikhez a falevél, öt centi magas víz állt tehát tegnap a koedukált pályán. Mi mást tehetne a szerencsétlen kerék, ha egyszer kergeti a másik?

Fölcsapja.

Mi meg le vagyunk csak csapva.
Kövessen minket, kommentelje híreinket a Delmagyar.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Akik nem panaszkodnak

"Többen is vannak, s nem csak az üzleti szférából érkezett jobboldali politikusok között, akik úgy… Tovább olvasom