Délmagyar logó

2016. 12. 08. csütörtök - Mária -5°C | 3°C

Premier

"Zürich könnyű marihuánafelhőben úszott, az ég ragyogott, és persze találtam reggel női félcipőt, illetve eldobott harisnyát a ház előtt, ami nyilván valami drámai eseményre utalt, de mégis jó volt az a svájci hét nagyon. Akkor, néhány éve, onnan tudtam meg, hogy itthon vagyok, hogy a ferihegyi újságárus meg akart lincselni, mert rossz helyre álltam. Most hamarabb jött az érzés."
Zürich könnyű marihuánafelhőben úszott, az ég ragyogott, és persze találtam reggel női félcipőt, illetve eldobott harisnyát a ház előtt, ami nyilván valami drámai eseményre utalt, de mégis jó volt az a svájci hét nagyon. Akkor, néhány éve, onnan tudtam meg, hogy itthon vagyok, hogy a ferihegyi újságárus meg akart lincselni, mert rossz helyre álltam. Most hamarabb jött az érzés. Már a gépen szólt az ország. Országom. A néninek igazán kellemetlen arca volt, ha ezt lehet így mondani.

De mégis csak akkor szólt oda az ember, amikor zsidózni kezdett. Addig is volt minden, a gyalázás hétköznapi formái, könnyű káromlások és a személyzet szapulása, de zsidózni, azt ne. Hagynánk ezt el, menj haza, otthon az ólban, néni. A másik szomszéd, fiatal hölgy, fölnézett a „Jézus mindenekfelett" című kékfedelű könyvből, s elmosolyodott, hát, uram, máris itthon vagyunk, nem? Az érzés az, hogy valaki, egy magyar, a magyarok úgy általában a saját hátukon keresztül akarják kienni a saját szívüket, szóval ez az érzés megérkezett, velem volt, satöbbi – nos, e képet ajánlom a napi értelmezésre.

Az ember visszajön az óceán másik oldaláról, ha premierje van. Színházi premierről beszélek, ami, tudjuk, mindig ünnep, rémesen komoly dolog, misztérium, és a színészbüfé. József Attila Színház, elég szép név. A művészet világában talán nincs kiszolgáltatottabb, esendőbb fajta a színésznél. De aztán a premier mellett egy másik főhősre, főszereplőre kellet gondolnom, a haza lökdöste ki őt a köz színpadára. Két gyermek apukája sírt a bíró előtt, hogy ő különben épít, és nem érti, hogyan viselkedhetett ilyen csúful a tévé ostrománál, fel nem fogja ezt az egészet, és sír, mint egy taknyos. Azt mondanám tisztelettel, szeretettel, hogy a vérivó vadállat nem ukmukfukk ugrik ki a könyvtárlátogató honpolgár szívéből. A vadállatot nemzeni kell, nevelgetni kell, enni adni, tanítani kell, bizonyos dolgokat sulykolgatni, hosszan, kitartóan, és… és egyszer csak a vadállat jön.

Ez itt a felelősség kérdése, amely nem alkotmányjogi kategória, és talán még a legfőbb jogi méltóságnak sincs fogása rajta, már ha akarná fogni egyáltalán, és persze a véleményünkkel artikulálhatunk úgy is, hogy hazánk porcelánbolt, miközben tán mégis inkább alulképzett vegyeskereskedés. Ahol mások a játékszabályok. Ahol a hazugság sem úgy hazugság, és az igazság sem úgy igazság, ahogy. Mellékkérdés, de nem harapja-e meg netán magát a gazdát is az ébredő vadállat?! Válasz: de igen, megharapja. Szóval ott áll aztán apu a bíró előtt, sír a százötven kilójával, hogy most mi lesz a gyerekekkel, amíg ő a börtönben olvassa Tolsztojt?! Hát ez az. Ő nem színészkedik már. Valóban és mélyen kétségbeesett, eddig etették, most a honmentő kéz elemelkedik.

Én, kis kitérővel valódi színészekhez megyek, gyerekkorom ikonjai, hősei ők, és most nézem, hogy a főhősnőm hogy eszi a csirkecombot a színészbüfében. Látom, a lelküket teszik ki a rossz deszkán. És esendőek, és szépek lesznek, mert abba halnak bele nap mint nap, hogy nem szabad belehalni egyetlen mondatba se. Nincs semmijük se, de az a minden.
Kövessen minket, kommentelje híreinket a Delmagyar.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Hova tovább?

"Gyurcsány Ferenc nem mondott le, Orbán Viktor meg nem követelt előrehozott választásokat. Röviden… Tovább olvasom