Délmagyar logó

2016. 12. 10. szombat - Judit 0°C | 9°C

Reményfoci

"Kezdhetném persze egy kis jajongással. Hogy azt mondja: a magyar foci jószerivel semmit sem fejlődött az elmúlt években, bajnokságunk alacsony színvonalú..."
Kezdhetném persze egy kis jajongással. Hogy azt mondja: a magyar foci jószerivel semmit sem fejlődött az elmúlt években, bajnokságunk alacsony színvonalú, pályáink állapota sem kielégítő, szinte egész Európában nincs olyan ország, ahol oly kevesen kergetnék a bőrgolyót, mint nálunk. Vagyis sikerekről, így például világbajnoki részvételről ne is álmodozzunk. De én efféléket akkor se mondok, ha ránézek Szeged pusztuló Tisza-parti stadionjának düledező kerítésére.

Inkább előkapom optimizmusomat (mit mostanság inkább pozitív gondolkodásnak illendő szólítani), s arról beszélek: végre van egy olyan válogatottunk, amit lehet szeretni, aminek szerencsére, vajmi kevés köze a honi labdarúgáshoz, lévén szó szinte kizárólag külföldi bajnokságokban edződő, lelkes legényekről. És a vasárnap megtartott világbajnoki selejtezők sorsolása után még azt sem mondhatjuk: lám, még a sors is az ellenfél csapatában játszik.

Vagyis van esélyünk a továbbjutásra. Különösen hangosan tudom ezt kiabálni, ha egy kicsit elrugaszkodom annak a fránya realitásnak a sokat emlegetett talajáról.

Mert nehéz ellenfeleket kaptunk ugyan (nekünk, magyaroknak, mégis ki nem nehéz?), de nincs közöttük egyetlen olyan sem, akit ne lehetne megverni. Különösen annak a csapatnak, amelyik nemrégiben felpofozta a világbajnokot is. Hogy az csak egy barátságos meccs volt? És az élesben megvívott harc egészen más? Az bizony. De miért ne lehetne egészen más az a magyar válogatott is, amelyik ezeken az élesben vívott meccseken pályára lép. Miért ne lophatnánk pontokat Portugáliától, Svédországtól? Miért ne verhetnénk meg Dániát, Albániát, Máltát? Miért ne rúghatnánk végre egy hatost saját kishitűségünknek is? És miért ne hihetnék abban, amiben a rendkívül szimpatikus szövetségi kapitányunk, Várhidi Péter is reménykedik: nemzeti tizenegyünk 2009 tavaszán versenyben lehet a továbbjutó helyért.

Hiszen a világ focija, bármilyen meglepő a labdarúgásban mozgó pénzeket figyelve – egyre inkább kiegyenlítődik. Méregdrága sztárokkal teletűzdelt válogatottak tudnak hatalmasat bukni, és persze sehol sem jegyzett kiscsapatok is hagyták már el győztesen, nemegyszer, a pályát oroszlánbarlangnak kikiáltott arénákban. Nekünk, magyaroknak (merthogy azért a sehol sem jegyzettnél egy-két kalappal mégiscsak feljebb állunk a sorsolási gömbhúzáskor) csupán azt kell bebizonyítani: ilyen csodákra igenis képesek vagyunk. A labda ugyanis mindenkinek gömbölyű, no meg a remény hal meg utoljára. Ugye nem baj, ha több közhelyet nem ragasztok egy pozitív gondolkodású írás végére?
Kövessen minket, kommentelje híreinket a Delmagyar.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Talmatempó

"Talmácsival ugyanis olyan egyéniség született, akiért a tévé előtt kötögető nagymama éppen úgy tud… Tovább olvasom