Délmagyar logó

2017. 02. 19. vasárnap - Zsuzsanna -1°C | 7°C Még több cikk.

Százas a bugyiban

"Tudom, tudjuk, hogy hihetetlenül fontos nap volt a tegnapi. Történelmi nap, a javából. És én mégis hétköznapként éltem meg."
Számomra tizenkilenc évesen, 1965-ben adatott meg először, hogy átléphessem az országhatárt. No nem útlevéllel, csak a szabadkai vásár alkalmából a szegediek által igényelhető, a személyi igazolványhoz kapott betétlappal, amit hazaérkezésemkor természetesen bevontak a határon. Ettől úgy érezhettem magam, mint a rab, amikor becsapódik mögötte a zárkaajtó.

Az utazás sokáig álom volt csupán. Igaz, az ’56-os forradalom után már nem voltunk „erős bástya" a szocializmus frontján, de a hatvanas években még csak kevesek juthattak el külföldre. Aztán jött a kishatárforgalmi, ami legalább Szabadkáig kinyitotta számunkra a világot, ahol akár Jancsónak a hazai mozikból kicenzúrázott filmjét, a Magánbűnök, közerkölcsöket is megnézhettük. Ott is volt fél Szeged a moziban. Aztán jött a piros – csak a láger országaiba érvényes – útlevél (amibe eleinte minden alkalommal ki kellett váltani a Jugoszláviába érvényes külön ablakot!), és kérhettünk nyugatra szóló turistaútlevelet is a hetvenes években, amit háromévenként elvben meg is kaphattunk, ha éppen jobb lábbal kelt a nemzeti bankos Icuka, és jóváhagyta az utazás feltételéül szolgáló százdolláros valutakeretet.

Az pedig külön történet, hogy mit álltunk ki a határokon, mennyit packáztak velünk vámosok és határőrök. És mi tűrtük, ha másért nem, hát az asszony bugyijában elrejtett százmárkás okán.

Elképesztő idők voltak, amikor az ember halmozta az útleveleket, hogy mindig legyen legalább egy érvényes a fiókban. Vagy a kishatárforgalmi, vagy az egy-egy utazásra szóló piros, netán a kék könyvecskéből, hogy ha kell, azonnal mehessünk. Főleg amikor a ’80-as évek elején azt pusmogták, hogy Bulgária kérni fogja fölvételét a Szovjetunióba, példáját pedig követi majd a többi szövetséges is. És végül az évtized végére vált normálisabbá a világ, a korlátlan számú utazásra érvényes, alanyi jogon járó világútlevéllel és a forint konvertibilitásával, melynek eredményeképpen 1989-ben az ausztriai rokonokat mintegy Gorenje-folyamban úszva látogathattuk meg. De az útlevél legalább már nem a korlátozások eszköze volt, hanem a szabadságé.

Mostanra pedig megvalósult az álom: belül kerültünk a schengeni övezeten, kinyíltak, légiessé-szimbolikussá váltak számunkra is az
uniós határok.

Tudom, tudjuk, hogy hihetetlenül fontos nap volt a tegnapi. Történelmi nap, a javából. És én mégis hétköznapként éltem meg. Tán azért, mert ami történt, és ami bekövetkezett – az a természetes.

Olvasóink írták

  • 1. Konrad 2007. december 23. 08:48
    „Jó. És? Most kellene kezdődnie a glosszának, ez ideáig felvezetés. Be kellene fejezni!

    Például:

    "Természetessé vált azzal, hogy az elmúlt években már szabadon, sőt több országba útlevél nélkül is mehettünk. Természetessé vált, hiszen mi is az Unió szerves része lettünk: ugyanazok a dolgok elérhetőek, ugyanaz (vagy majdnem ugyanaz) a kínálat a boltokban, és már az árak is szinte bécsiek.
    Eltelt 18 év azóta, hogy szabadon kaphatunk útlevelet, és már annak is több éve, hogy a forint is valuta. Érdekes volt ezt megérni a régi emlékek ismeretében - de a három napig tartó csodák világában nagyon hamar ezt is megszoktuk.
    A mostani határnyitás tehát technikailag szinte semmit nem hozott az ország nagy részének: akik nem közvetlenül a határ mellett laknak, akik nem járnak át naponta a "szomszéd várba", azok élik tovább életüket mint eddig.
    De ne legyenek illúziónk: egy határnyitástól nem lett jobb a világ. Most behajtani tilos táblák és apróbb incidensek rángatnak vissza bennünket a valósághoz. Még csak technikai értelemben vagyunk Egy Unió."”
Kövessen minket, kommentelje híreinket a Delmagyar.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Potyapénz

"És persze ne feledkezzünk meg azokról sem, akik évtizedekig azért kaptak fizetést, hogy számos… Tovább olvasom