Délmagyar logó

2016. 09. 25. vasárnap - Eufrozina, Kende 10°C | 20°C

Szeretetforint

"Mekkora boldogság költözhet belénk? Gyanítom: szerencsére nincs akkora mázsa, netán hídmérleg, ami ennek a súlyát meg tudná mérni."
Önző, magába forduló, mások baját érzéketlenül szemlélő. Igen, ilyen ledorongoló jelzőkkel illetjük mai világunkat, ha elönti agyunkat a düh, s visszasírunk olyan éveket, amikor – emlékeink szerint – sokkal inkább segítőkészek, nyíltszívűek voltak ifjak, s idősebbek, hölgyek és urak.

Aztán egyszer csak adakozásra szólítják fel az embereket, igen, azokat, akikről olyan lesújtó véleményeket lehet csokorba szedni, s lám, kiderül: a segítő szándék korántsem ment ki a divatból, a szív éppen annyira nyitott a jóra, mint a lélek.

S ami adakozás idején hasonlóan fontos: nyitott a pénztárca is, az asztalfiók, sőt mi több, a malacpersely is feláldozható, hogy előszedjük utolsó, éppen most nyugdíjba küldött egy- és kétforintosainkat, ha már éppen ezekkel segíthetünk.

Erre szolgáltatott fényes bizonyítékot lapkiadónk kezdeményezése, amikor arra kértük olvasóinkat, s egyben mindazokat, akik átérzik egy beteg kisgyerek fájdalmát, egy család küzdelmét, szedjék össze a ládafiában megbújó aprókat, s ajánlják fel a tizenegy éves Varga Ádám gyógyítására. A végeredmény: 2 millió 132 ezer 915 forint, ami mérlegre téve 1650 kilót nyomott. De mit beszélek én itt mérlegről, ami felemlegetése emlékeinkből anyánk picinyke, dióra, mákra specializált masináját cibálja elő?

Hiszen – ahogy a köznyelv fogalmazna – mázsára, komoly, nagy terhek mérésére készített szerkezetre volt szükség ahhoz, hogy lemérhessük, hány kilónyi szeretet öltött testet a picinyke, de lám, milyen sokat is érő pénzérmékben. Köztük volt az a félmaréknyi apró, amit talán egy randevúra siető ifjonc dobott szerelmes szívvel a Corába kitett gyűjtőládába, közte az ötvenkilónyi, amit a ságváris diákok küldtek, s persze az a huszonnyolc kiló is, ami meg a Gábor Dénes szakközépiskolából érkezett.

Csupán példálózom, hiszen nincs akkora újságoldal, amibe beszerkeszthetnénk minden adományozó cég, közintézmény, magányszemély nevét, az általuk felkínált összeget. Különösen nem szeretnénk rangsort állítani, mivel ugyanazt valljuk, amit a kisfiú édesanyja: annak is köszönjük a segítséget, aki csak egy forintot dobott be, mert mondjuk éppen csak ennyi árválkodott a zsebében, amikor a gyűjtőládához ért.

Hiszen ő is tagja lett annak a közösségnek, ami immár példaként állhat elkeseredők és fanyalgók előtt. És az az egyetlen forint is ezerszer többet ér minden lélekelemzésnél. Hitünkhöz ad erőt: dehogy veszett el az emberiesség, a segítőkészség a múlt ködében. Igenis kinyílik a pénztárca (mint már említettem) még olyan időkben is, amikor oly keserves arccal tudjuk panaszolni: minden fillér számít.

Hogy aztán ezt látva mekkora boldogság költözhet belénk? Gyanítom: szerencsére nincs akkora mázsa, netán hídmérleg, ami ennek a súlyát meg tudná mérni.
Kövessen minket, kommentelje híreinket a Delmagyar.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Szagos abszurd

"A halak normálisan úsznak, de hevesen lélegeznek. Majd később a vízfelszínhez közel úsznak, és… Tovább olvasom