Délmagyar logó

2018. 11. 19. hétfő - Erzsébet 1°C | 5°C Még több cikk.

Tandíj, évkezdés

"Miért morog minden egyetemi tanár, bölcsész vagy természettudós évek óta a hallgatók folyamatos és feltartóztathatatlan szellemi színvonalának ereszkedése miatt?! Illetve miért olyan nehéz egy hatodikos gyerek iskolatáskája, hogy egy középkorú, átlagos magyar apa többször megpihen útközben, ha gyalog kívánja otthonába juttatni a kölyköt?!"
Iskola, diák, tudás Bermuda-háromszögében látjuk egy hatodik osztályos gyerek iszonyatosan nehéz táskáját elsüllyedni. Pedig még nem is érte találat. Jól van, szó esik még róla. A honi tanári kar zúgolódva fogja kézbe az új, még üres osztálynaplót; amit a pedagógusok néhány éve kaptak, most nyírják vissza. Ráadásul emelik az óraszámot is.

Anno a Bokros-csomag idején annyit fizetett szegény, agyongyötört diák, úgy havi kétezer ruppót. Igaz, Bokros miniszter lópokróc módon kommunikált, a tüntető egyetemisták örülhettek, hogy nem kaptak egy-két miniszteri tockost. Mert ott, akkor, a vita hevében nagyon kinézett. A magyar deák nemsokára újra kiballag tüntetni a tandíj sárkánya ellen, jóllehet ha minimális programként jól tanulna – igazán rosszindulatú megjegyzés –, egy fillérjébe se kerülne az egyetem. Értem én, hogy tüntetni kell, mert az közösségteremtő alkalom, ráadásul, hoppá, hát nem a kertek alatt leskelődnek az önkormányzati választások árnyai is?!

Amerikában például úgy van, ha egy gyermekkel áttöri az ablaküveget a gólya, és a kicsi némi tehetséget mutat, tehát néz, beszél és hall, a szülők legott dobálni kezdik az egydollárosokat a perselymalacba, hogy később majd állják az egyetemi években fölmerülő kiadásokat. Rákészülnek az ügyre. Ingyenegyetem nincsen. Mert ami ingyen van, elhűl, silány.
Nem, Magyarországon nehéz rákészülni bármire is, itt általában a pillanatnyi érdekérvényesítés mentén zajlanak az események, most vagy soha, rabok legyünk vagy gazdagok. Illetve, hogy majd lesz valahogy. És valóban. Mindig van valahogy. Ez nagy magyar találmány különben.

Érteni véljük a HÖK oppozíciós lelkesedését, havi tízezer forint nem kevés pénz, viszont azt is látni, hogy a követelés végtére a szocializmus egyik álszent maradványa mellett teszi le a voksot. Ráadásul törvényről van szó, mit az országgyűlés, hülye apuék meg idióta anyuék elfogadtak. Amikor a nyáron Zamárdiban, az EFOTT-on Gyurcsány és Hiller urak magyarázni kívánták a bizonyítványt, a deákok kinevették, kigúnyolták őket. Nagyon helyesen.

Gyurcsány miniszter úr mind nagyobb duzzogással üldögélt a negyvenöt fokos sátorban, nem értette, hogy diáknak lenni az élet legszebb alternativitása, kaland, mámor, nyitottság, ráadásul tízezer forint két estére – jó, ha óvatos vagyok, háromra – elég a JATE-klubban. Ez utóbbi tagmondat újfent rosszindulatú volt, és újfent annak is szántuk. Gyurcsány feleslegesen kanosszázott Zamárdi izzó sátortáborában, de nem feleslegesen préseltette ki a tandíjtörvényt. A lényeg, azért majd tessenek olyan nyomorult magyar diákokat csokorba kötni, és a nemzeti horizont vázájába beletenni, kik a tandíj miatt maradnak le, teszem azt, Fried tanár úr vagy Janka professzor úr soros előadásairól.

Két igazán költői kérdés maradna e jegyzet végére. Miért morog minden egyetemi tanár, bölcsész vagy természettudós évek óta a hallgatók folyamatos és feltartóztathatatlan szellemi színvonalának ereszkedése miatt?! Illetve miért olyan nehéz egy hatodikos gyerek iskolatáskája, hogy egy középkorú, átlagos magyar apa többször megpihen útközben, ha gyalog kívánja otthonába juttatni a kölyköt?!

Nos, a csengő szól, kicsit rekedt, fáradt a hangja, valaki szaval, tanár az én apám. Tényleg? Lenne inkább komputeridomár, te szegény, te nagyon szegény.

hirdetés

Kövessen minket, kommentelje híreinket a Delmagyar.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Fájni fog

"A következő hónap nagy kérdése, hogy az országos folyamatok mennyire hatnak a helyi ügyekre. Mert… Tovább olvasom