Délmagyar logó

2017. 07. 22. szombat - Magdolna 20°C | 34°C Még több cikk.

Tankhistória

"Kötelességünk ma csupán egy lehet: tisztelettel fejet hajtani azok előtt, akik ötven éve harcba szálltak nemzetünk függetlenségéért. S azok előtt, akik naplót mertek írni, és rejtegetni, netán legyűrték félelmüket, amikor riadt tekintettel azt kutatták, hol lehet a legnagyobb biztonságban a gyermeküket rejtő mózeskosár."
„Jöjjön, Ilonkám, ünnepeljünk, megjöttek segíteni az enszesek!" Ezzel a mondattal hívogatta az utcára édesanyámat, nemzetiszínű zászlót lobogtatva egy rókusi polgár, amikor tankok jelentek meg Szeged utcáin, s az egyiknek csöve a Kossuth Lajos sugárút és a Tavasz utca sarkán meredezett a ruhagyár felé.

„Képzeld, az a szerencsétlen már majdnem megnyergelte a tankot, mire észrevette, hogy oroszok bámulnak rá a vasszörnyből" – mesélte anyám, sok-sok évvel ezelőtt.

Akkoriban 1956 nem is oly távoli emlék, sokkal inkább könnyen felidézhető esemény volt, de már szép legendák és vastag hazugságok szőtték körbe. A valós történéseket rögzítő naplók pedig még fiókok legmélyére dugva őrizték a titkot, mi is zajlott ezen a kicsinyke Magyarországon '56 novemberében.

Bátyai Jenő jeles helytörténész visszaemlékezéseiből például többek között ezeket olvashattam ki nemrégiben. „November 4.: az oroszok hajnal 4-kor megtámadták Budapestet, Szegeden este lövöldözések. November 5.: Szegedet körülzárták, apró lövöldözések. November 6.: Éjszaka tovább jöttek az oroszok (a hídon keresztül – Attila utca – körút). Szeged forradalmi nemzeti bizottsága elrendeli, hogy mindenki szolgáltassa be a fegyvert ma délig. Fél 6-tól kijárási tilalom, 6-kor a Széchenyi tér felől géppuskatűz. November 7.: Belőttek a Roosevelt téri halászcsárdába. Az oroszok ma már kiszálltak a tankjaikból és a várost nézegették."

Apró töredékek ezek egy fiatalember naplójából, de nekem mégis ezerszer többet árulnak el Szeged, Csongrád megye forradalmáról, mint a ki tudja, milyen szempontok alapján összeállított történelemkönyvek. „Te pedig egy mózeskosárban, jól bebugyolálva feküdtél a konyhaasztal alatt, mert abban bíztunk, ha a tank rálő a házra, odáig csak nem robban a gránát" – idézem fel ismét anyám szavait, de érzem, még mindig nem kerek a történet. Hiszen Nagy Imre szavait hogyan is hagyhatnám ki („Csapataink harcban állnak..."), ha 1956. november 4-éről írok, mint ahogy a Mars téri kofa suttogós motyogását is bele kell szőnöm ebbe az írásba: „Odanézz, kisfiam, mert ott raboskodtak a forradalmárok. Meg aztán akasztottak is, legyen átkozott a hóhér neve" – mutatott a Csillag börtönre.

Anyám, Jenő bátyánk, és a börtön tövében almát, szőlőt kínáló kofa már a felhők mögül néz le ránk, mint ahogy 1956 hősei közül is, sajnos, csak kevesen élnek. De maradtunk magyarok, vagy tizenötmillióan határon belül és kívül. Kötelességünk ma csupán egy lehet: tisztelettel fejet hajtani azok előtt, akik ötven éve harcba szálltak nemzetünk függetlenségéért. S azok előtt, akik naplót mertek írni, és rejtegetni, netán legyűrték félelmüket, amikor riadt tekintettel azt kutatták, hol lehet a legnagyobb biztonságban a gyermeküket rejtő mózeskosár.

hirdetés

Kövessen minket, kommentelje híreinket a Delmagyar.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Mi lesz itt?

"Nemzeti gyásznapra készülődünk. Ezt az egyszerű mondatot ma se leírni, se elolvasni nem lehet… Tovább olvasom