Délmagyar logó

2017. 10. 17. kedd - Hedvig 9°C | 24°C Még több cikk.

Tizenöt gombóc fagyi

"– A bácsi ugye Antal Imrének tetszik lenni? Erre ő ebben a stílusban felelt: – Igen, Antal Imrének tetszek vagyok."
Szigligeten történt, lassan húsz éve. Kiszöktünk hárman a táborból, hogy egy kicsit szabadnak érezzük magunkat. Ez volt az első „igazi" nyári nyaralás, messze a szülőktől, már a csajok is kezdtek fontosak lenni, nemcsak a labda.

Sétált a három vagány a sötét éjszakában, míg egy kempinghez nem értek, ami mellett volt egy zenés-táncos kocsmaszerű valami is. Azt már akkor elhatároztuk, amikor átmásztunk a táborunk kerítésén, hogy mi bizony bemegyünk majd egy krimóba, hiszen már nagyfiúk, mi több, férfiak vagyunk.

Épp azon tanakodtunk talán már fél órája, hogy akkor melyikünk megy be elsőnek, amikor kijött a presszó ajtaján egy vékony, bőrkabátos férfi. Összerezzentünk, s bátran és gyorsan a parkoló autók közé szaladtunk. Láttuk, ahogy cigarettára gyújt, majd kisétál a kerítésig, ahová nemsokára megérkezett egy autó. Kiszállt belőle egy másik férfi, akivel ott beszélgetni kezdett a járdán. Közben minket az autók között már rég nem az érdekelt, hogy ki menjen be a presszóba elsőnek, hanem hogy valóban Antal Imre-e a bőrkabátos férfi.

Meg voltam róla győződve, hogy igen, míg a társaim határozottan állították, meg kéne törölni a szemüvegem. Végül fogadtunk, tizenöt gombóc fagyi volt a tét. Amikor láttuk, hogy a beszélgetés után a bőrkabátos nem visszamegy, hanem elindul sétálni, a nyomába eredtünk. Érezte, hogy követjük, s egyszer csak váratlanul megfordult: – Sziasztok, fiúk! Miben segíthetek nektek? – kérdezte. Nem tudom, meddig tarthatott a roppant kínos csend, mire kiböktem: – A bácsi ugye Antal Imrének tetszik lenni? Erre ő ebben a stílusban felelt: – Igen, Antal Imrének tetszek vagyok.

Elkezdtünk beszélgetni. Vicceket mesélt, sztorizott, mindezt olyan természetességgel, közvetlenséggel, mintha az unokaöccsei lettünk volna. Sztár volt már akkor is, ott is, vagy ha úgy tetszik, celeb, aki ennek ellenére, vagy talán éppen ezért maradt teljesen hétköznapi, könnyed. Másképpen, máshogy csillogott, mint a maiak.

Miért idéztem fel a fentieket? Mert nem egyszerűen veszteség érte a magyar televíziózást, Antal Imrével ugyanis egy habitus, egy magatartásforma is meghalt, amit képtelenség pótolni. Nem volt ripacs, nem pózolt, magát adta mindig, minden helyzetben.
A következő hetekben még tele lesznek vele a lapok, talán a temetését is közvetíti majd a tévé, elneveznek róla valami díjat, esetleg zongoraversenyt, utcát, lesz néhány emléktábla-avatás is, hogy aztán elcsendesüljön újra minden, egészen odáig, amíg felkapjuk a fejünket: hiányoznak a viccei. Is.

Míg el nem felejtem: a fagyit végül együtt ettem meg a társaimmal.

Olvasóink írták

  • 3. sevenof9 2008. április 16. 15:40
    „botrany,hogy nics a cikk cimeben botrany!”
  • 2. Stone 2008. április 16. 09:32
    „Így van!

    Ez az írás méltó Antal Imre emlékéhez.

    Köszönjük”
  • 1. Balogh Gábor 2008. április 16. 07:53
    „Tisztelt Garai Úr !
    Végre egy igazán méltó "megemlékezés" a Művész Úrról! Nem részvétnyílvánító, fölösleges duma utólag, hanem olyan, amilyen mindig is volt Antal Imre : közvetlen, könnyed, humoros . . .
    Kár hogy már többé nem találkozhatunk Vele!
    bégé”

hirdetés

Kövessen minket, kommentelje híreinket a Delmagyar.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Jó rendőrök, rossz oldalon

"Az már önmagában is szokatlan, hogy rendőrök ülnek a vádlottak padján, éppen ezért tényleg jó lenne… Tovább olvasom