Délmagyar logó

2016. 12. 03. szombat - Ferenc, Olívia -3°C | 5°C

Vaskalap – másodszor

"Iduljunk a második nekifutásnál is Illyés Gyula párizsi emlékéből. A pofonegyszerű, senki által nem hitelesített szabószámla is elég volt, hogy az ismeretlen magyar átvehesse a pénzes postástól otthonról érkező apanázsát. És nálunk? Most?"
Iduljunk a második nekifutásnál is Illyés Gyula párizsi emlékéből. A pofonegyszerű, senki által nem hitelesített szabószámla is elég volt, hogy az ismeretlen magyar átvehesse a pénzes postástól otthonról érkező apanázsát. És nálunk? Most?

Lányunk külföldön van, és marad is egy darabig még. Postaládájukat mi szoktuk kiüríteni, amikor már nem fér a sok reklámszemét. Két postai értesítvényt is találtam a halmazban, az egyik tértivevény érkezéséről hozta a hírt, a másik néminemű aprópénzt jelzett. Ugyan ki küldhette? A visszajelzős küldemény jöhet az adóhivataltól is, tehát nem játék. Fontoskodó hivatalnokok is küldhették, akik leghamarabb megtanulták, hogy a magyar királyi posta hajdani dicsfénye régen a porban hever már. A baj csak az, hogy elutazásuk előtt senki nem gondolta, hogy ilyen kellemetlen és kellemes meglepetések is érhetik árván hagyott ládácskájukat, ennélfogva meghatalmazást se hagytak hátra.

Mit tesz egy apa, ha veszedelmet sejt gyermeke feje felett? (Lám, máris mekegve beszél!) Fogja magát, bemegy a főpostára, az elfekvő levelek és pénzek osztályára. Neki még olyan személyi igazolványa van, a legvégső időkig érvényesnek kimondva, amelyben a gyermekek adatai is szerepelnek. Benne van tehát a szóban forgó kislányunk is, aki egyébként férje neve mellett leánykori nevét is használja. A pénzes ablaknál csak egy hölgy áll, beáll másodiknak. Rá is mordul a hölgy, iszonyatosan. Ne álljon mögéje, ott van a tilalomkaró, rajta táblával! Kezdjem magyarázni neki, nem bankrabló minden ember ezen a földön?

Bocsánatot kértem, és visszakotródtam. Még azt se mondtam, neki se áll jól az össznépivé süllyedt vaskalap.

Amikor már megszámlálta nagy marék pénzét, és még mindig rám fújva elcsörtetett, odaálltam az ablak elé. Írogattam már annyit mások postai gondjairól, bőven tudom a regulát, segítséget kértem tehát. Lányomék külföldön vannak, meghatalmazás nincsen, de azt igazolni tudom, hogy a lányunk az én lányom is. Olyan finom mosolyra nem illik a vaskalap, amilyennel a bent ülő hölgy fogadta szavaimat, de kemény elutasítása nem megfagyasztotta véremet, inkább fölforralta. Pedig a lehető legtárgyilagosabban hozta tudomásomra, ha vele egy födél alatt laknánk, akkor lehetne szó az átvételről, de így, sajnos, nem.

Ekkor is eszembe jutott a kávéházban föllelt Illyés Gyula esete a párizsi postással. Meg a szabószámlával. A személyi igazolvány az én szememben még mindig a leghitelesebb okmány. Igaz, el lehet veszíteni, és meg is lehet találni. Ellopni is lehet, ami, ugye, az emberi galádság teteje. Hol hasznosítaná valaki az illetéktelenül nála tartózkodó okiratot? A pénzes ablaknál. Igen ám, de ahhoz bejáratosnak kéne lennie a levélszekrénybe is. Betörő ellen nincsen orvosság, de van független magyar bíróság. Úgy látszik, van fölhatalmazása a magyar postának, hogy előretolt bástyájaként helyette cselekedjen.

Szép intelmet is kaptam. A másik ablak elé, ahol a tértivevényes leveleket adogatják, be se álljak a sorba, mert ugyannak a szabálynak a srófjára jár az ottaniak esze is. A vérszerinti rokonságot nem köteles elismerni a posta, csak a lakcímazonosság számít. Akkor is, ha azt sokkal könnyebb hamisítani.

Maradt tehát a vaskalap. Ha mosolyog is.
Kövessen minket, kommentelje híreinket a Delmagyar.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Minden ötödik

"Hol itt a lé? Nincs a lé sehol, a hús friss, ha fagyasztott lenne, már saját levében ázna –… Tovább olvasom