Délmagyar logó

2017. 11. 21. kedd - Olivér 1°C | 8°C Még több cikk.

Keserű csoki: A kártya vár?

Kecskemét - Kinyitotta. Nem volt benne semmi. Csak egy ragasztócsík. A kártya hűlt helye. A kártya vár. Továbbra is. Csak másra. Nem arra, akinek szánták.
Kapott a feleségem egy színes, izgalmas nem tudom, mit. Ő volt a címzett. Rajta volt neki a neve, meg az utca-házszáma és irányítószáma. Meg a feladóé is. A postaládában volt, postán érkezett, nyilván a postás hozta. Nevezzük postai küldeménynek. Mert levélnek nem levél, mert nem borítékban volt. A küldemény maga volt a boríték. Színes, szagos, szlogenes. Enyves… Egy cég küldte, melynek ő törzsvásárlója. Örömmel értesítették, hogy kapott egy kártyát, mely számtalan kedvezményre jogosítja, ha az üzletükben vásárol. Először azt nem értette, ha van már neki, miért kapott egy másikat. Aztán meg azt nem értette, ha kapott, miért nem kapott. Ugyanis a boríték méretű, összehajtott és ragasztott papírban a sok szövegen kívül nem volt semmi. Illetve, de. Valószínűleg volt. Csak valahogy eltűnt. Erről árulkodott a ragasztócsík, mely valaha tarthatta az ajándék kártyát.

A boríték méretű, összehajtott és ragasztott papírban a sok szövegen kívül nem volt semmi.
A boríték méretű, összehajtott és ragasztott papírban a sok szövegen kívül nem volt semmi.

A ládában nem maradt, az udvaron és a lakásban nem esett ki, a postás néni biztosan nem szedte ki, mert őt ismerem, és nagyon aranyos és rendes. De akkor hol veszhetett nyoma? Ki az, aki más kártyájával kíván ékeskedni? Jó. Tudom, biztosan sokan, és egyre többen. Akkor ezt a kérdést le is zárnám. De jön a másik. Ki az az őrült marketinges, aki ilyet talál ki, hogy egy kettéhajtott papírba ragaszt be egy kártyát? És a harmadik: érdemes-e azon filózni, hogy mi a teendő ilyenkor? Ér-e annyit az egész?

Csenki és a Csokigyár

Vadonatúj rovatunkban Csenki Csaba kollégánk arcpirító és szívmelengető városi jelenségeket dug az orrunk alá: kapunk édes és keserű csokit is, éppen olyat, amit az aktuális bonbonos doboza rejt.

 
Nem tudom. De, ha belegondolok, hogy az egyik gyűjti a kedvezményeket, a másik meg elhasználja (hiszen nem a kártya tartalmazza az adatokat), az is elég bosszantó. De még mindig nem érzek késztetést arra, hogy elmenjek a postára panaszt tenni, vagy felhívjam a feladót. Ám ha jobban belegondolok, lehet, hogy mégis érdemes elindulni, megtudni, mi az útja-módja annak, hogy bejelentsem, bennünket, bizony, megrövidítettek. És akkor edzésnek is fel lehetne fogni az egészet. Mert legközelebb, ha a pénzintézetem által küldött új bankkártya tűnik el véletlenül, valahol a hosszú út során, borítékostul, kódostul, szőröstül-bőröstül, már nem kell felesleges köröket futni. Amint megtudom, hogy kellett volna kapni, és mégse jött, célirányosan rohanhatok oda, ahová most sok kanyar után eljuthatok. És ha nincs sok kanyar és felesleges kör, esetleg megúszom, hogy mire bejelentést teszek, valaki leemeli az összes pénzemet a legközelebbi automatánál.

És akkor nem omlik össze minden, ha már egyszer a kártya vár…

hirdetés

Kövessen minket, kommentelje híreinket a Delmagyar.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

A jósnő szerint VV Anikóra rátalál a szerelem

Nemrég egy jósnő azt jövendölte Anikónak, hogy áprilisban rá fog találni a szerelem a villában.… Tovább olvasom