Könyvhét: Bennünket vittek volna, de a főnökünk ránk licitált

A felnőtt olvasmányok közül Spiró György Diavolinája aratott eddig osztatlan sikert, az Írott szó könyvesbolt standjáról viszik Nádasdy Ádám Vastagbőrű mimózáját és jól fogy Michel Houllebecq Behódolása. A Scolar Kiadónál a fiatalok örökzöldjét, a Revensberger sorozatot és Mit miért?-et keresik. A Szent Gellértnél is gyerekekre szánnak pénzt a vásárlók, imakönyveket, gyerekbibliát választanak. A Zrínyi kiadónál kapós az A Nemzet szárnyai és a Hadsegélyező kártya. A Mars téri könyvesbolt kínálatába frissen érkezett Janikovszky Éva A Tükör előtt című könyve. A Líra és Lantnál Csányi Vilmos Íme, az ember, Szörényi László Latin és röhej, V. Kulcsár Ildikó Kölykök, dilik, szerelem és Dániel András Szerintem mindenki legyen kufli! című könyvét vitték legjobban. A Könyvmolyképzőnél a slágerlistát az Opposition és az Egy ropi naplója vezeti. A Manó Könyveknél A nagy Bori-könyv és Varró Dániel gyerekkötetei menők. Idén is egy kupacban kínálja köteteit a Pagony Gyerekkönyvek, a Kaméleon Könyvközösség és a Móra Kiadó. Nem győzték soorlni a kedvenceket, így a Tökmagoknak sorozatot, az Iskolások kézikönyvét és Vadadi Adrien két könyvét mutatták a kisebbeknek. Nagyobbaknak ajánlják a Milliennium Expressz 2-t és az Időfutár 5. részét.

A könyvváros hétfőig fogad még látogatókat. A programokról a helyszínen és a http://konyvhetszeged.sk-szeged.hu honlapon érhető el bőséges információ.

Maradjunk szabadok!

"Nemrégiben, egy napsütéses, kora tavaszi napon, a gimnáziumok közötti irodalmi vetélkedőn megkérdeztem a versenyzőket arról, hogyan nézett ki egy igazi hős, a tíz éves trójai ostrom leghíresebb hérosza, a dicső és gyorslábú Akhilleusz.

Némi sustorgás után hamar kiderült, hogy ez az Akhilleusz kifejezetten testépítő figura lehetett: széles vállak, pompás mellizom, kockahas, vádli, biceps, triceps, ami csak kell. Az már egy kicsit gyanús volt, hogy a haja szőke, hosszú és be is van fonva, azt pedig igazából már nem is hittem el nekik, hogy a szeme éj kék lett volna. Amikor azonban kiderült, hogy ez az Akhilleusz ellenfeleit futtából, magasra felugorva, bal kezük felől, a pajzs fölé döfve öli meg, azonnal megértettem, hogy mi a helyzet. Nem Homérosz hőséről van itt szó, hanem egy amerikai filmrendezőéről. A Földön jelenleg élő hétmilliárd emberből annak az ötmilliárdnak, aki látta ezt az amerikai filmet, egy velem egykorú, oklahomai legény lett a nagy Akhilleusz. Nem a görög harcosról beszélnek nekem ezek a diákok, hanem Brad Pittről. Ez a helyzet, itt tartunk, ez a dolgok jelenlegi állása.

Félreértés ne essék: semmi bajom az amerikai filmmel, magam is megnéztem vagy hatszor. De azoknak a számára, akik csak ezt az adaptációt ismerik, azoknak tényleg Brad lett Akhilleusz. Az amerikai nagylegény a görög helyébe lép. És így mindegyikőnknek, minden egyes embernek szerte ezen a nyomorult, széles világon ugyanaz a figura és ugyanaz a történet kerül bele a fejébe, bármennyire is akarjanak, akarjunk különbözni egyébként. Minden tiszteletem a filmé. A helyzet mégis az, hogy Brad Pitt egyformává tesz. Akhilleusz viszont különössé.

Ennek alighanem az az oka, hogy az elolvasandó szövegek, a könyvek különös módon meghatározatlan elemeket, le nem írt részleteket, nem ábrázolt mozzanatokat is tartalmaznak. Vannak bennük titokzatos, üresnek látszó, csudás részek. Olvasom, próbálom megérteni, és közben ezeket a különös hiányokat kitöltöm. Észre sem veszem, már ki is találtam, ki is egészítettem, meg is oldottam ‒ a saját anyagaimmal. Így történik meg, hogy minden olvasás az enyém. Csakis rám jellemző. Azért dolgozom, hogy a saját fajtámon belül az én olvasásom teljesen egyedi lehessen, összetéveszthetetlen és nem felcserélhető. Az én Akhilleuszom például gyakorta alacsony, vaskos, fekete hajú, makacs és dühös kis hellén. Máskor meg más. Mindig más. Ezért aztán szegény Brad Pittnek vagy bárkinek a kiválasztásával mindig nagyot hibázik a film. Az olvasás viszont, a könyvek vásárlása, kölcsönzése, kölcsönkérése, ellopása, bárminemű megszerzése ezzel szemben a szabadság érintetlen birodalma. És mi, ezen a szellős, békés téren, a régi egyetemi könyvtár épülete előtt, ha nem is látszik rajtunk, de mindnyájan a szabadságunkért harcolunk. Ne higgyenek annak, aki mást mond: az egyéni és a közös szabadságunkért.

De azt is el kell most mondanom, hogy huszonhárom évvel ezelőtt, ettől a tértől nem is olyan nagyon messze, megtámadtak egy nagyvárost. Ezerötszáz méteres hegyek között katlanba szorult az oszmánok által évszázadokkal korábban alapított település, és amikor a támadóknak hirtelen rohammal nem sikerült bevenniük, megkezdődött a teljes blokád, a könyörtelen kiéheztetés és a tüzérségi terror. Ezernégyszáztizenhét napon át tartott az ostrom. A város háromszáznegyven ezres lakosságára folyamatosan záporoztak az aknák, a tüzérségi gránátok és a géppuskák lövedékei. A város közben élte a maga életét. Nem járt benne ellenség, nem voltak utcai harcok, de aki elhagyta a házát, kockára tette az egyetlen életét. Az 1984-es téli olimpiai játékok kopott sísáncairól lőtték őket az idegenül röhögő, részeg mesterlövészek. A városgyilkosság az első nyáron elérte a Nemzeti Könyvtárat. Az évszázados épületet egy Alexander Wittek nevű sziszeki születésű osztrák mérnök tervezte. A kairói könyvtár és a granadai Alhambra volt a minta. Körülbelül kétmillió könyvet és kéziratot őriztek benne, amikor egy éjszakán elérte a támadás, amikor lebombázták és kigyulladt.

A könyvtárosnő azonnal fölébredt a robbanásra. Nézte a távolban lobogó lángokat, értette a helyzetet, tette a dolgát. Bement a lángoló épületbe, mentette a speciális gyűjtemények anyagait: könyveket, kéziratokat, az emlékezet pótolhatatlan dokumentumait. Késő délelőttig dolgozott kollégáival a leszakadó gerendák alatt, a sűrű füstben, a később napokig lobogó lángok között. Amikor pedig nem volt tovább, leültek a forró kövekre, és feketekávét ittak fémbögrékből, és hosszú Marlborókat szívtak hozzá ‒ én így képzelem. Aztán a könyvtárosnő elindult haza. Félúton járhatott, amikor a távoli lövész átlőtte a fejét. A könyvtárosnőt Aida Buturovicsnak hívták, harminckét éves volt. Róla sem tudom, hogy nézett ki. Mindig más. Legyen ő, a mi másik hősünk.

Akhilleuszt, az ostromlót az emlékezet, a kéziratok és a könyvek őrizték meg nekünk. Aida, a védő pedig megőrizte nekünk a könyveket, a kéziratokat és az emlékezetet. Ők a mi hőseink, ők a mi szabadságunk hősei. Akik most, amikor a független értelmiség már nem létezik többé, amikor a legtöbbünk ízlésében az irodalom fölött talán végleges győzelmet aratott a nemes vagy nem-nemes lektűr, amikor már mindenki vándor, és majdnem mindenki madárként száll az életünk teréül szolgáló, ismeretlen, új vidékek fölött, velünk harcolnak.

Lejárt az időm. Figyelmüket köszönöm. Maradjunk szabadok. Őrizzünk és olvassunk tovább."

Szilasi László szegedi Mészöly Miklós- és József Attila díjas író, irodalomtörténész hőseinkről beszélt a csütörtöki megnyitón.