2014.10.23. 22:08
Mesék a New Yorkból
Visszaemlékezés - Idén tölti be 120. életévét a legendás New York Kávéház, a „Nyehó", amely ha mesélni tudna, lehet, hogy a legtapasztaltabbakat is meglepné. Két aranykora alatt annyit éltek benne, amennyit csak lehetett: az írók mellett még egy fókának is jutott hely.
„New York, te kávéház, ahol oly sokat ültem, hadd nyissam ki az ajtód, leülni még szabad tán" – kezdi versét Kosztolányi Dezső, s talán meglepődne, ha látná, hogy a sok csillogó éjszakát és fakó időket is megélt kávéház még ma, immár 120 éves „aggastyánként" is várja vendégeit. Kicsit már másképp, kicsit már visszafogottabban, új idők új dalaihoz igazodva, de nem feledve a hol szikrázó, hol keserves múltat.
Harsányiék „házi detektívként" alkalmaztak egy öreg színészt, Csetéry Kálmánt, aki álmatlanságban szenvedett. Ott ült nappal és éjszaka, figyelte a vendégeket, még meghalni is a New Yorkban halt meg. Harsányiék pedig az asztala márványlapjából készíttettek neki sírkövet. Kövessy Albert színigazgató, színész asztaltársasága Kövessy-várnak hívta magát. Volt egy papírmasé vármakettjük a New Yorkban, amit körülültek, és szerepjátékot játszottak: várurakat, várúrnőket, mindent, ami egy középkori várban előfordulhatott. Nem akármilyen csapat voltak ők, hanem a Nemzeti Színház élgárdája! Ha valaki áthágta a szigorú házi szabályokat, büntetést kellett fizetnie, amit egész évben a kasznár gyűjtött. Karácsony előtt ebből a pénzből vendégelték meg a családtalan, állástalan öreg színészeket...
Régi ismeretség hozta meg a sikert
A New Yorknak két aranykora volt: a Harsányi fivérek időszaka, amely 1900-tól 1915-ig tartott, és Tarján Vilmos időszaka 1920-tól 1936-ig. A legelső bérlő nem boldogult vele, ez is bizonyítja, hogy egy kávéház működése és sikere végső soron attól függ, hogy ki a főnök – tudjuk meg [namelink name="Saly Noémitől"], a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátó-ipari Múzeum munkatársától, aki fölidézi a legendát, amely szerint az első hónapok a Harsányi fivéreknek sem mentek túl jól.
– Nyár volt, uborkaszezon, és szegény, drága Harsányi Adolf az ajtófélfát támasztotta a New York előtt. Sehol egy teremtett lélek, kongott a kávéház, ő pedig érezte, hogy ez így nem fog menni. Ám ekkor, csodák csodájára, szembejött vele az olvadó aszfalton az egyik hajdani neveltje – merthogy ifjú korában házitanító volt –, Herzl Salamon terménykereskedő fia Bajáról. A melegszívű, pohos, aranyos Adolf bácsi nagyon megörült neki, megölelgette, és megígértette vele, hogy eztán mindennap beül egy kávéra. A nebuló pedig, akit ekkor már Heltai Jenő néven ünnepelt az egész ország, betartotta ígéretét, sőt vitte magával a teljes baráti körét is: A Hét című folyóirat szerkesztőgárdájának fiataljait. Nem mellesleg ekkor ők voltak „a legtutibb, legpárizsiasabb, legnépszerűbb írók, költők Budapesten" – meséli a szakértő. A kávéházzal kapcsolatban egyébként nem ezt az életszerű történetet emlegetik a leggyakrabban, hanem azt a biztosan hamis sztorit, hogy a megnyitó napján Molnár Ferenc a Dunába dobta a kávéház kulcsát, hogy az éjjel-nappal nyitva legyen. Csakhogy amikor a New York 1884-ben megnyílt, Molnár Ferenc 16 éves volt, és nem dobált semmit sehová. Az viszont hihető, hogy a Tarján Vilmos-féle újranyitáskor, 1920-ban tényleg ő hajította a kulcsokat a Dunába – mondja Saly Noémi az íróról, aki állítólag nagyon szerette a francia konyakot, és pirkadatkor az indulás idejét költőien jelezte: „Háromnegyed kék", majd várt még egy „negyed kék"-et, és hazaballagott.
Eleven írók ebédre
Bohém, fényes, sziporkázó, bolondos idők voltak ezek. Aki a New Yorkban nem volt ott, az nem is létezett. Heltai szerint éppúgy volt mindenki otthona, ahogy a nyári estéken a vakító villamoslámpa fénye köré gyűlnek a céltalanul tévelygő lepkék és bogarak, Kosztolányi pedig zsibongó korhelylevesnek nevezte az Esti Kornélban. Mindenki itt tanyázott, aki számított: befutott és nincstelen írók, költők, színészek, szerkesztők, kritikusok. Utóbbiak különösen „vérmesek" voltak, törzshelyükön, a „veseasztalnál" ízekre szedtek bárkit. Minden művészeti eseményt kitárgyaltak. „A feketekávéval együtt egy-két eleven írót is elfogyasztunk?" – kérdezte egy alkalommal társait Szomaházy István. A vidékről felkerült színészt, Vágó Bélát pedig azért fogadták örökös taggá, mert kiadta a jelszót: „Az élőkről rosszat vagy semmit!".
A 120 éves ˝Nyehó˝ ma is csillog. Fotó: Hollósi Zsolt
A New Yorkban mindenkinek megvolt a helye, az asztalokhoz nem lehetett csak úgy találomra leülni, a szegény írók pedig „írótálat" vagy „kis irodalmit" is rendelhettek, hogy fel ne kopjon az álluk. Egy föld alatti raktárhelyiségben demizsonszám állt a Müller-féle kiváló „antracéntinta" és mellé tollak, tapperek tucatjai, de „kutyanyelvvel", vagyis hosszú kéziratpapírral, sőt akár aszpirinnel is bármikor szolgáltak.
Fóka az asztalnál
Miután a Harsányi testvérek a háború miatt bezárták a boltot, várni kellett kicsit az újabb aranyidőkre. Tarján Vilmossal jöttek el, aki elképesztő figura volt: az Est-lapok bűnügyi riportere, a magyar oknyomozó újságírás atyja. Olyan botrányokat okozott, hogy végül kirúgták. Nem tudta, mit kezdjen magával, amikor kapott egy fülest, hogy eladó a New York bérleti joga. Fogta magát, és utolsó havi sovány fizetésével leült kártyázni az újságírók Otthon Körében. Három hónap alatt annyit nyert, hogy társakkal, de bérbe tudta venni a New Yorkot. Olyan csodás konyhát gründolt, hogy bárki jött külföldről, mindenkit odavittek. Megfordult nála Josephine Bakertől Thomas Mannig mindenki, aki Pestre jött. Nagyon találékony ember volt: amikor nem ment az üzlet, és kártyaadósságai is voltak, szerződtetett egy fókaidomárt, akiknek egy hétig minden reggel a New Yorkban kellett reggeliznie a fókájával. De Tarján Vili végül úgy sétált ki a kávéházból, ahogy megszerezte: egy szál monokliban.
