Beszéljünk Dorozsmáról! Simon Ferenc: Itt vagyok itthon

Dorozsmaiakat kértünk meg, ajánljanak maguk közül tipikusan dorozsmai embert, hogy lapunkban bemutathassuk. Első helyen mindnyájan Simon Ferencet, a templomnál lakó asztalos festőt javasolták. – Jólesik az ajánlás, hiába tagadnám, idővel az ember lekoptatja magáról a hiúság tagadását – élcelődött a 69 éves [namelink name="Simon Ferenc"], amikor felkerestük. – Dorozsmán születtem, a mostani Dinnyés utca helyén, a falu déli szélén. Ott, a régi ház helyén kezdtünk a feleségemmel építkezni, aztán tíz évre elmentünk Szatymazra, de csak visszatértünk. Itt vagyok itthon. Ha kimegyek az utcára, az ABC két perc ugyan, de nekem két óra legalább, hiszen mindig találkozom valakikkel, és megállunk, beszélgetünk. Milyenek a dorozsmaiak? Még a beszédükben is eltérnek a szegediektől, bennük jász és kun vér van, büszke tartásúak, dolgosak. Aki régi Dorozsmát akar látni, felidézheti, ha elnéz a Rigómező vagy a Vándor utcába, különben elég vegyes ez a városrész.

Várjuk a kérdéseket!

Városrészek fóruma című sorozatunkban Dorozsma másik önkormányzati képviselőjét, Mihálffy Bélát jövő héten kedden 10 órától faggatjuk. Továbbra is várjuk kérdéseiket a [email protected] címen, ügyfélszolgálatunkon (Gutenberg u. 5.), a Sajtóházban (Szabadkai út 20.) vagy postán (6740 Szeged, Pf. 153). A Városrészek fóruma ezután két héten át Tarjánra fókuszál.

Katonának készült az ifjú huszárivadék, de éppen akkor omlott össze a világ, hát elment segédmunkásnak a lemezgyárba, majd asztalosnak tanult Dorozsmán. Sok mindent csinált egyszerre: elvégezte a faipari technikumot, estin a Radnóti-gimnáziumot, versenyszerűen űzte a sportlövészetet, elkezdte a sportrepülést, dolgozott a gépjavítóban, később pedig a szegedi és az algyői reptéren. Úgy fogalmaz: nagyjából tíz évet szánt egy-egy „motívumra", aztán más elfoglaltság került előtérbe, a többi meg hátrébb szorult, de semmiről nem mondott le végleg, hiszen az számára mindennek a vége lett volna. Később a bútorgyárba került, majd 1983-ban önálló fafaragó lett.

– Nem panaszkodhatok, mindig azt csináltam, amit szerettem. Tudtam, hogy csúcsot nem döntök semmiben, de ez is a teteje mindennek, hogy mindenben a kedvem leltem – tette hozzá Simon Ferenc. – 8 éves koromban vettem az első ecsetet, a bátyám (Simon Sándor, a későbbi altábornagy, professzor emeritus, egyetemi tanár, az MTA doktora) rajzolgatott, szerette még a festék szagát is. Nem tudtam, hogy ki ő név szerint, de figyeltem Wlassics Károlyt az árokparton, mögé hasaltam, amikor festett. Úgy beleszerettem abba, ahogy ő a szürkés lila nádtetőt festette! Aztán a Móra-múzeumban Vastagh Géza Verekedő bikák című képét látva éreztem ellenállhatatlan késztetést, hogy ilyet szeretnék én is festeni. Az utóbbi tíz évben vált a festészet uralkodóvá az életemben. Logikus is, hiszen előbb a fizikai erő, a szakma volt a csúcson, most, az utolsó szakaszban a legtöbb szellemi, érzelmi felkészülést, tudást igénylő festés marad. Ezt huzamos ideig tudom még csinálni. De beletanultam a műanyag-feldolgozásba, bőrművességbe, üvegességbe, hegesztésbe is, mert nem bírtam kiállni. Így vagyok elégedett, mert ezt mind kipróbálhattam. A honlapomon most igyekszem összegyűjteni mindazt, amit már letettem az asztalra, csak úgy magamnak, hogy el ne felejtsem.