Délmagyar logó

2017. 11. 24. péntek - Emma 4°C | 11°C Még több cikk.

Marosparti klottgatyások

Makó - Gyermekkorát, a makói Lendvai utca világát idézi meg új kötetében a makói Szentpéteri János nyugalmazott iskolaigazgató, Szentpéteri Csilla zongoraművész édesapja.
Szentpéteri Jánost Makón úgy ismerik, mint a szakmunkásképző nyugalmazott igazgatóját, s úgy is, mint az ismert zongoraművész, Szentpéteri Csilla édesapját. Sokan azt is tudják róla, hogy egyik szenvedélye az írás. Új kötete, a Marosparti klottgatyások sorrendben a harmadik – ebben gyermekkorának világát idézi fel 28 novellában, amelyek között akad tréfás és elgondolkoztató, megrendítő is. Közös jellemzőjük, hogy egy mára letűnt világ, az évtizedekkel ezelőtti Makó hangulatait idézik meg. Címe arra a viseletre utal, amit a szegény gyerekek hordtak nyáron, érdekessége pedig, hogy a párbeszédek makói tájszólással vannak megírva, tehát ízes, ő-ző nyelvezettel.

Szentpéteri János és az új kötet. Fotó: DM
Szentpéteri János és az új kötet. Fotó: DM

Rongylabdát rúgtak, sárral dobálóztak

„Gyereknek lenni jó. A természet nem diktál, csak ad. Aki ezt elfogadja, és jól hasznosítja, boldog lehet. Ebben a könyvben olyan gyerekekről írok, akik szegénységben születtek, mégis boldog gyermekkorban éltek. Pénz helyett az ötleteink segítettek. Tanulatlan szülők neveltek bennünket, foltos ruhában jártunk, zsíros kenyeret ettünk, és mégis kitörtünk: mérnökök, orvosok, tanárok, igazgatók, kiváló szakemberek lettünk. Felemelkedtünk, és mégsem felejtettünk" – írja Szentpéteri János a kötet bevezetőjében.
„Honvéd városrész szélén, a Lendvai utcában nőttem fel. Szüleim napszámosok, majd később szerényen élő, másfél holdat bérlő gazdálkodók voltak" – mondja a szerző a könyvben megelevenedő hétköznapokról. Kulcsos gyerekek voltak, szüleik kora hajnalban elmentek dolgozni, és csak este találkoztak velük. A tanuláshoz mindössze annyi ösztönzést kaptak tőlük: azért kell, hogy ne olyan életük legyen, mint amilyen nekik jutott. Ennek dacára azt mondja, gyermekkorát nem cserélné el senkiével sem. A mai fiatalok lehet, hogy irigyelnék, mert nagyon boldogok voltunk – mondja mosolyogva. Büszke arra, hogy a nehéz körülmények ellenére az egykori csapatból mindannyian vitték valamire az életben. Úgy gondolja, ez annak köszönhető, hogy életrevalók lettek: tudták, hogy mindenért meg kell küzdeniük, és a boldoguláshoz szükségük van az erejükre, a találékonyságukra.

Szentpéteri János a kötetben leírja, milyen volt egy „teknős" szombat estéjük, hogyan telt a karácsonyuk, vagy miként javította meg édesapja saját kezűleg, a külső köpenyre papucsot helyezve a biciklijét – arra ugyanis nem volt pénzük, hogy szerelőhöz vigyék. Ő a kapálás, kaszálás mellett, ha kellett, cipőt is foltozott. Megjegyzi: korábbi könyvein rengeteget dogozott, többször átírta azokat, de a mostani szinte kiszaladt belőle. Akkor írta, amikor az édesanyja eltávozott, és mint fogalmaz, azt a szeretetet akarta megörökíteni benne, amit szüleitől kapott, és ami egész életét meghatározta. Akkor szinte az egész gyermekkora lepergett előtte. A könyvet természetesen zongoraművész lánya is a kezébe vette már, és meghatottan olvasta – nagyon tetszett neki. A könyvet egyébként saját pénzéből adta ki, és szinte mindegyik darabot elajándékozta.

hirdetés

Kövessen minket, kommentelje híreinket a Delmagyar.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Vezetőket menesztettek Makón

Három önkormányzati cégvezetőt és egy intézményvezetőt menesztett pénteki rendkívüli ülésén a makói… Tovább olvasom