Délmagyar logó

2016. 12. 04. vasárnap - Borbála, Barbara -5°C | 4°C

Edzősködik, öregurasan játszik

Az ATSK Szeged által rendezett DKMT eurorégiós újévi asztalitenisz-gála díszvendége a kétszeres világbajnok Klampár Tibor volt, aki nagyon sikeres bemutatót tartott a Topolya sori sportcsarnokban. A sportág legendájával beszélgettünk.
Fotó: Segesvári Csaba
– Ötvenhárom évesen a Békésben játszik, a Celldömölknél edzősködik. Meddig lehet ezt bírni?

– Muszáj, ezt választottam, ez az életem, máshoz igazán nem is értek. Bírom, de nagyon nehéz.

– Mennyi időt tölt naponta, hetente az asztalitenisszel?

– Naponta négy-öt órai elfoglaltságot jelent, hetente pedig öt-hat napot vesz igénybe. A sporton kívül még a három unokám okoz sok örömöt.

– A pályafutása fantasztikus sikereket hozott, melyik a legemlékezetesebb?

– A csapat-világbajnoki arany a legszebb számomra, de az egyéni Világkupa-siker és az Európa-12 győzelem is nagyon kedves, az előbbit Ázsiában, Malajziában nyertem meg. Hogy mi hiányzik? A szöuli olimpián játszani kellett a harmadik-negyedik helyért – ilyen még sohasem volt –, és végül lecsúsztam a dobogóról. Virtuális bronzéremnek tekinthetjük, de ezzel nem jár életjáradék.

– A sportág egykor nagyon népszerű volt, a közvetítésekkor odaragadtunk a képernyők elé, a strandoknak és játszótereknek elmaradhatatlan „kelléke" volt a pingpongasztal. Mi a helyzet mostanság?
– Ma már szinte nincs is televíziós közvetítés, ami mondjuk nem csoda, elég gyengék vagyunk. Pedig ez nagyon jó, nagyon érdekes, látványos játék – nem olyan, mint a maratonfutás –, mégsem akarják csinálni a gyerekek. Eltávolodtak a sportágtól az emberek, bár szórakozásból, hobbiként sokan űzik; de komolyan, hivatásszerűen kevesen, mert rengeteg munkával jár, és az már nem szórakozás. Pedig a mai világban ha valaki „ráfekszik", és elsajátítja a csínját-bínját, tíz év alatt megkeresheti azt a pénzt, amit más civilben hatvan esztendő alatt sem.

– Annak idején mi oktattuk a világot, most tanulnunk kellene. Miért estünk ennyire vissza?

– Nem jött utánunk senki, mint a svédeknél, vagy a kínaiaknál. Bár a kínaiakat hagyjuk, ott „hatvanmillióan" pingpongoznak, akad bőven utánpótlás. Kevés a pénz, a szponzor a sportágban és nem szakemberek foglalkoznak a gyerekekkel, a fiatalokkal; háttérbe szorultak azok, akik korábban remek játékosok voltak, pedig mindegyik rendelkezik edzői képesítéssel. Mondok egy példát: egy olyan tréner, aki játékosként csak az „enbénégyben" szerepelt nem tudja megmutatni azt, amit kellene.

– Arra nem gondolt, hogy életrehív egy Klampár pingpongsulit? Szerintem özönlenének a gyerekek...

– Biztos lehetne, a Winkben, az Ázsia Center mellett nyílt egy asztalitenisz-iskola, most ott is edzősködöm a fiataloknál.

– Számunkra vonzóbb lenne a Klampár név...

– Jómagam is örülnék neki, ha lenne egy ilyen suli és én lennék a vezetőedző, elképzelhető, hogy még megvalósul. De egyedül kevés lennék, még odavennék két-három edzőt, mondjuk a korábbi aranycsapat tagjait.

– Mit kívánna a magyar asztaliteniszsportnak?

– Azt, hogy még egyszer legyen egy olyan csapat, mint, amilyen a Jónyer, Gergely, Klampár volt – megint szülessen egyszerre három ilyen tehetséges ember. Hogy megismernek-e? Az ifjabbak már nem nagyon, talán a szüleik mesélnek nekik rólam. Nekem van DVD-m magamról, a világbajnok csapatról. De ritkán nézem meg...

– Miért?

– Rossz látni, hogy akkor olyan jól játszottam, a mostani teljesítményem már nagyon messze van attól, öregurasan asztaliteniszezek. Időnként már a labda felvétele is nehezemre esik...
Kövessen minket, kommentelje híreinket a Delmagyar.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Szabó Péter rekordja

Namíbiában világranglista-versenyen szerepel a szegedi Alföldi Aero Club két vitorlázórepülője,… Tovább olvasom