Délmagyar logó

2016. 12. 10. szombat - Judit 0°C | 9°C

Egy kispályás focista múltidézése (1989–2011)

Sorozatunkban egykori és jelenlegi kollégák mesélnek pályafutásuk meghatározó sportélményeiről. Ezúttal lapunk szerkesztője, Kovács András nosztalgiázik, aki 50 fölött még ma is tanulja a focit, miközben idén áprilisban idegenben kezdett Pitvaroson. Nagypályán, a magyar labdarúgás hetedik vonalában – 200 forint volt a belépőjegy.
Életem talán legemlékezetesebb gólját a Radnóti-gimnázium aszfaltos pályáján lőttem, Kandó Tamásnak, aki akkor a Délmagyarország újságíróiból álló kispályás csapat kapusa volt. Nem öngólt, így tehát ez némi magyarázatra szorul.

Nincs lefutott meccs. Történt, hogy nem voltak ki a radnótis tanárok az évtizedek óta kedd délután 3 órakor kezdődő mérkőzésen, és Wirth István testnevelő pedagógus – mint néhány hasonló esetben – ezúttal is engem vett át a zsurnaliszták csapatából. Rövidre fogom: a félidő 3–0 az ellenfélnek, vagyis a Délmagyarországnak, a végeredmény 4–3, de már a Radnótinak, nekünk. Az utolsót én rúgtam, óriási erővel pattant vissza a labda a hálóból, az óvoda felőli téglakerítésről.

Mindez persze vegyes érzésekkel is eltölthetett volna, de a félidőben olyan magabiztos volt néhány – derékkörméretben lassan, de biztosan gyarapodó – újságíró kollégám, hogy arra válaszolni kellett. Összenéztünk a tanárokkal, és megmutattuk, kispályán, félidőben nincs lefutott meccs.

A legendás Radnóti-pálya. Darvasi László és Wirth István gyakran összecsaptak. Archív fotó: Karnok Csaba
A legendás Radnóti-pálya. Darvasi László és Wirth István gyakran összecsaptak.
Archív fotó: Karnok Csaba

Eléggé el nem ítélhető módon szerettem átállni a Radnótihoz. Talán azért, mert ez azt jelentette, hogy hiába focizok rosszul, nem vesznek le a pályáról, hiszen nincs csere. Továbbá nem kiabáltak velem, mint tették azt kollégáim, legtöbbször persze teljes joggal. Szélpál Laci indulatból, de jellemzően nevelő szándékkal, Réthi kolléga időnként kicsit magas lóról, Dlusztus Imre főszerkesztő pedig jobbára beletörődéssel. Erre leginkább akkor volt példa, ha nem sikerült eredményesen fognom Mike János tanár urat, akinek az árnyékában hosszú éveket eltöltöttem a Radnóti-pályán.

Szóval a radnótis tanárok nem kiabáltak velem, se a keményen védekező Gaál Béla, se ifjabb Láng Imre, Kosztolányi tanár úrról nem is beszélve, vele inkább csapattársai tették ezt, igaz, csak nagyon ritkán. Viszont kerekedett néhány emlékezetes mérkőzés az átállásomból. Ezen túl még abban lógtam ki az újságírók közül, hogy jobban szerettem kikapni 4–2-re, mint nyerni 9–0-ra, s ez történetesen még ma is így van. Megy az ellenfél egy góllal, kitámadunk, nem jön össze, és kettővel nyeri a mérkőzést. Szomorú, viszont van sportértéke. Annak viszont nincs, amikor a földön fekvő ellenfélnek a nyolcadik után berámoljuk a kilencediket is – szerintem.

Fedett futás. Minden másban próbáltam fejlődni, ebben a kérdésben nem sikerült. Meg a „fedett futásban" sem, életemben egyszer sikerült ilyet produkálnom, amit ugyan észre sem vettem, de Dlusztus Imre – aki lassan kopó gyorsaságát elméleti erősödéssel ellensúlyozta – kiszúrta, és gratulált is. „Bandikám, ez remek fedett futás volt." Akkor talán még sikerült visszaemlékeznem, hogy a mérkőzés mely momentumára gondolt, ma már nem, s szerintem azóta sem sikerült produkálnom a fedett futást.

Fizetett produktum

A pályához legközelebb eső pitvarosi vendéglátó-ipari egységben idén és tavaly is rendes plakát hirdette a Legenda-kupa mérkőzéseit, így a Déli-Apró vendégjátékát is. E sorok írója mindkétszer lehetőséget kapott a 200 forint ellenében megtekinthető mérkőzésen, ami azt jelenti, hogy van fizetőképes kereslet a játékára. Nem mellesleg az összeg pontosan megegyezett egy korsó sör árával, ami a helyi viszonyokat tekintve még inkább felértékeli a produktumot.

Sokakkal együtt nagyon sajnálom a tornacsarnok építése miatt megszűnt Radnóti-pályát – a Vedresbe átvitt bajnokság már nem volt az igazi –, lapunk gazdasági mellékletének profi kispályás csapata, az Egy százalék-Főszer többször is megnyerte a Radnóti-hétfők A ligáját. Volt, hogy hat szezonból ötször. Természetesen nélkülem, inkább csak olyan mindenes voltam a pálya szélén. A csapatot sem én raktam össze, hanem még Barna Lajos, akinek hosszabb dél-afrikai tartózkodása alatt vetette fel Márki Ferenc, hogy legyen a névadó szponzor a Délmagyarország 1992-ben indult gazdasági melléklete.

Időhúzás. Akkor még kevésből meg lehetett ezt oldani, bár előfordult, hogy a „jugóknak" száz márkát dobtak fel fejenként ellenünk, amikor a Kék Mókus-kupa egyik selejtezőjét játszottuk a Csonkában. Az Egy százalék sosem nyerte meg ezt a rangos tornát, egyszer a vége előtt hat másodperccel még vezetett a Vásárhely ellen, amikor nulla helyzetből, a palánkról szerencsétlenül visszapattanó labdából kapott egy gólt. Később a büntetőkkel alulmaradt.

A csapat magja egy idő után Első Betonként szerepelt különböző kispályás bajnokságokban, kupákban, valamit Déli-Apró néven nagypályás megyehármas együttes is alakult. Innen nem lehet kiesni – mint ahogy a mai Legenda-kupából sem –, így én is játéklehetőséghez jutottam. Jellemzően persze utolsónak léphettem pályára, s időnként olyan megtisztelő feladatot is kaptam, mint az időhúzó csere. Ilyet ma is látni a televízióban és az igazán profi meccseken.

Nagyon ritkán kezdtem, legbiztosabban akkor, ha nem voltunk ki. Mint például Zákányszéken, ahová mínusz két fővel, azaz 9-en mentünk el, ráadásul a kapust is villámmal igazoltuk a Tápé ifiből. Itt sem kellett félnem a cserétől, mint a radnótis átállásoknál, viszont egészen különös taktikai feladatokat kellett végrehajtanom.

Meg is kérdeztem Dekát, a számos első osztályú meccset maga mögött tudó, akkor enyhén már pocakosodó, s nálunk levezető Deák Ferit: ilyenkor mit játszanak a nagyok?

„András, az ellenfél térfele nincs, az oldalvonal is nagyon messze van, 10 méternél messzebb nem mehetsz a 16-ostól." Nem is mentem, igaz, az első percekben – ahogy mondani szokták – az éljen-éljen után szinte azonnal kaptunk egy gólt.

Kettős emberhátrány. – Na, ez két számjegyű lesz – gondolta a pályán lévő 20 játékos, valamit az ellenfél komplett kispadja, ám a félidőt sikerült kihúzni további kapott gól nélkül. A vége 1–1 lett, Nagy Zsolt egyszer elfutott, és nem hibázott. El tudják képzelni, hogy a zákányszéki edző mennyire emelte fel a hangját a hazai öltözőben a meccs gyorsértékelésekor?

Olvasóink írták

  • 1. badspencer 2011. augusztus 06. 17:54
    „Hát igen ! A legendás Radnóti pálya, és a legendás 1 % ! Kedves András ! Lehet, hogy nem te voltál a szegedi Détári, de hogy egy elkötelezett, csupa szív fociimádó ember vagy, azt senki nem vitathatja el !
    Amikor ezeket a fociban" megöregedett" palikat istápoltad, együtt nevettél, izgultál, bosszankodtál velük, mert úgy érzem jól érezted a társaságukat !
    Kár, hogy nincs már ez a focimizéria Szegeden, de az biztos, hogy ilyen elkötelezett őrültek nélkül, nagypályán sincs sportélet !
    Minden tiszteletem a Tiéd azért, amit tettél, és az 1 % minden tagja megemelheti a kalapját előtted, mert ha valaki, akkor Te megérdemled !”
Kövessen minket, kommentelje híreinket a Delmagyar.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

A szentesi Rácz Nikolettnek nagy álma a paralimpia

A 14 éves szentesi paraúszó, Rácz Nikolettnek nagy álma a paralimpia, és elképzelhető, hogy szabadkártyával ez már a 2012-es londoni játékokon megvalósulhat.
Tovább olvasom