Szeged - delmagyar.hu

A szurkolók kedvencének számított, nagy munkabírású középpályás volt Csák Zoltán, olyan, aki a gólszerzésben is az élen járt. A füzesgyarmati, vásárhelyi, szeghalmi, orosházi, szarvasi évek után 1992 januárjában került a harmadosztályú Makóba, amelyet hét éven át erősített.
Nagyszerű időszakot töltött a zöld-sárgáknál, közel száz találatot jegyzett, kétszer is NB III-as gólkirálynak vallhatta magát. Aztán 30 évesen több csapattársával az akkor megyei II. osztályú Deszkbe igazolt. Az első esztendőben azonnal feljutottak a megyeegybe, de ott már játékos-edzőként dolgozott. Az első évben bronz-, aztán ezüst-, a harmadik végén pedig aranyérmesek lettek.

Csák Zoltán (jobbra). Fotó: DM/DV

– Ezt a sikeres időszakot követően felkértek a megyei I. osztályban akkor kieső helyen álló Balástya edzőjének – emlékezett Csák Zoltán. – Szakmailag a legnehezebb feladataim közé tartozott, hogy a szedett-vedett társaságot összekapjam. Ez annyira jól sikerült, hogy a tavaszi 15 meccsből 43 pontot gyűjtve végül bronzérmesként zártunk. A siker után sajnos nem az eszemre hallgattam, nehéz szívvel, de eljöttem onnan, amit azóta is bánok.

Fél évig nem volt köze a futballhoz, aztán a Makó FC gyenge NB I/B-s szereplése miatt a klubvezetés szakmai igazgatónak hívta.

– Örömmel mondtam igent, első döntésem volt, hogy a vezetőedzői tisztséggel megbíztam Takács Zoltánt – folytatta. – Kimondottan jó munkakapcsolat alakult ki közöttünk, nagy bravúrnak tartom, hogy az elmúlt húsz év legerősebb másodosztályú bajnokságában sikerült kiharcolnunk a bennmaradást, azt a bajnokságot pedig a 4. helyen fejeztük be, a magyar kupából kivertük a nyolc válogatottal felálló Győrt.

A következő évadra viszont már nem jó érzéssel gondol vissza.

– Nem sikerült az őszünk, azt vettem észre, hogy az edző kapcsolata a csapattal és az elnökkel is „elfáradt", ezért a makói labdarúgás összefogása érdekében a váltás mellett döntöttem. Ezt annyira zokon vette Takács, hogy azóta sem köszön... Kolozsvári János lett megint a vezetőedző, előbb elfogadta a felé nyújtott kezemet, majd elfordult tőlem.
Ezt képtelen voltam megemészteni, két és fél hónap közös munka után lemondtam. Azóta nincs közöm a futballhoz. Minden időmet és energiámat leköti a cégeimmel való foglalkozás. Az elmúlt három év megdöbbentő mértékű veszteségének konszolidációján fáradozom. Ha ezen túl leszek, nem elképzelhetetlen, hogy edzőként vagy vezetőként visszatérek a labdarúgás világába. Utóbbiban szeretném az egykori makói elnöktől, Vizi Istvántól látottakat, tapasztaltakat folytatni, előbbiben pedig nem tudom és nem is akarom elfogadni, hogy a mi generációnkat egyszerűen félrerakták. Nonszensznek tartom, hogy például az olyan eredményekkel rendelkező szakember, mint Bódi Attila, ne legyen benne a megyei szűk elitben...