Délmagyar logó

2017. 05. 27. szombat - Hella 14°C | 24°C Még több cikk.

Már csak ritkán táncol Törő

Kizárt, hogy él olyan sportbarát Magyarországon, aki ne hallott volna még Törőcsik Andrásról. Arról az egykori újpesti labdarúgóról, akinek úgy engedelmeskedett a labda, mint a jó kutya a gazdinak. A napokban barátjával, Polonkai Zoltánnal az MTV szegedi körzeti stúdió meghívásának eleget téve járt „nálunk". Készségesen állt lapunk rendelkezésére.
Fotó: Karnok Csaba
– A példa is mutatja, az emberek nem felejtik, nem akarják elfelejteni. Élvezi a népszerűséget?

– Á, annak a világnak már rég vége – válaszolta „Törő". – Persze nem tagadom, az érdeklődés továbbra is megvan, és amennyiben tehetem, igyekszem a kíváncsiskodókat kielégíteni.

– Az ország láthatta, miként ünnepelte tavaly az 50. születésnapját. A Szusza-stadionban megint szerelést öltött.

– Tényleg jó buli volt, akik ott voltak, biztosan élvezték. Nem vagyok egy érzelgős pali, de magam is meghatódtam. Pedig minden lépés nehezemre esik, sajnos nagyon rossz állapotban van a csípőm. Előbb vagy utóbb az lesz a vége, hogy protézist kapok.

– A trükkjei mindenesetre a régi klasszist idézték. Milyen időközönként rúg bele a labdába?

– Nagyon ritkán. Benne vagyok ugyan többek között Kiprich Józsival, Kardossal, Garabával, Tóth Jokkával, Vincze Piluval, Zámbó Sanyival a Magyar Labdarúgó-szövetség hivatalos öregfiúk válogatottjában, de ha nagyon fáj a lábam, akkor nekem csak a kezdőrúgás feladatának elvégzése marad.

Szegedi emlékek


– Szegeden beszélgetünk, kihagyhatatlan, hogy ne kérdezzem meg, milyen itteni élményekre emlékszik?

– Inkább a negatívak jönnek elő. 1977 decemberében a Felső Tisza-parti stadionban kikaptunk 6–2-re a Szeol AK-tól. Kegyetlenül hideg volt, Tátrai spori is a hazaiaknak kedvezett, nem beszélve arról, hogy a kék-feketék remekül futballoztak. És akkor azt még nem is említettem, hogy ráadásképp még ki is lettem állítva. A játékvezető büntetőt ítélt a Szeolnak, én pedig a 11-es pontra lehelyezett labdát messzire elrúgtam a kapu fölött... Ja, a történethez tartozik még, az évad végén mi bajnoki címet ünnepelhettünk, a Szeged pedig tök utolsóként kiesett az NB II-be. De említhetném az 1983/84-es évad idénynyitó találkozóját is, amikor 4–1-es vereséget szenvedtünk az SZVSE stadionjában.

– Ki szokott járni az Újpest hazai találkozóira?

– Ritkán. Az MTK ellen speciel ott voltam. Összefutottam egy régi haverral, és hat perccel a vége előtt 1–0-ás újpesti vezetésnél elmentünk. El tudja képzelni, milyen arcot vágtam, amikor megtudtam, hogy egykori csapatom 2–1-re kikapott? A Fehérvár elleni mindent eldöntő meccset a tévé előtt ülve figyeltem. Nem játszottak jól a fiúk, de talán minden másképp alakul, ha a játékvezető nem állítja ki az első félidő végén Rajczit. Meggyőződésem, hogy rossz ítélet született, a támadó ugyan felemelte a könyökét, de nem ütött. Az ezüstérem miatt nem lett valami jó a kedvem.

Barátok, haverok

Törőcsikről mindig is sokféle pletyka járta. Itt látták sörözni, ott találkoztak vele, amikor rövidet fogyasztott. Tény, soha nem volt, nem is tartotta magát szentnek. Egyet azonban csak kevesen tudnak róla, hogy aranyszíve van. A kevesek közé hárman mindenképpen beletartoznak: az egykori Fradi-kedvenc Ebedli Zoltán, aki még a gyűlölt ellenséghez, az Újpesthez is átigazolt; Zámbó Sándor, a bohém Megyeri úti klasszis, valamint a labdazsonglőr Polonkai Zoltán, aki hajdanán a Népstadionban a válogatott mérkőzések szüneteiben addig tartotta a levegőben a labdát, ameddig akarta. Ők soha nem engedték el „Törő", vagy ha jobban tetszik, „Kese" kezét.

Argentin világbajnokság

– Amikor még a lába előtt hevert a fél világ, amikor minden kissrác az ön cseleit próbálta megtanulni, nyert az Újpesttel három-három bajnoki címet és MNK-t, a válogatott mezét 45-ször húzta magára, a nemzeti csapattal két világbajnokságon vett részt. Melyik volt az ütőképesebb gárda, az 1978-as, vagy az 1982-es?

– Az előbbire szavazok. Szegény Baróti Lajos bácsi remek csapatot szedett össze, tele voltunk egyéniségekkel. Kegyetlenül nehéz csoportba kerültünk, a házigazda argentinokkal, az olaszokkal és a franciákkal. Azonban hiába voltunk jók, a hazaiakat segítő bírói nyomással nem bírtunk. Tudott dolog, hogy az argentinok elleni nyitómeccsen a Nyílt (Nyilasi Tibor, a szerk.) és engem is kiállítottak. Végig rúgtak, vágtak bennünket, mégis mi fejeztük be kilenc fővel a 2–1-re elveszített csatát. Soha nem felejtem el, Passarella mellbe rúgott, majd a földön feküdve odajött a bíró, nyújtotta a kezét, hogy majd felsegít. Érti, ő engem... Ekkor vált egyértelművé számomra, itt mi csinálhatunk bármit, úgyis kikapunk. Naná, hogy ellöktem a kezét. Emiatt megorrolt rám, alig várta, hogy „törleszthessen". Eljött a leszámolás ideje, egy sima egyszerűt faultoltam, s máris villant a piros lap. Egyébként az egész '78-as vb egy nagy csalás volt. A kiesést követő hazaérkezésünket sem tudtam egykönnyen megemészteni. Akik addig szerettek bennünket a Nyíllal, elfordultak tőlünk, úgy viszonyultak hozzánk, mintha közellenségek lettünk volna.

Real Madrid az álom


– Korának egyik zsenije volt, külföldön mégis csak a nem különösebben jegyzett francia Montpellierben futballozott. Gondolom, korábban nem így képzelte?

– Hát persze, hogy nem. Az álmom a Real Madrid volt. Mindegy, így alakult és kész. Montpellierbe is csak azért mentem ki, hogy egy kis pénzt keressek. Az az igazság, rossz korban születtem, meg persze nyilván bennem is volt bőven hiba.

– Három napja megkezdődött a 18. világbajnokság. Önnél ki a favorit?

– Természetesen a brazilok, de az argentinok is odaérhetnek. A futballkultúrájuk, a tehetségük a többiek fölé helyezi őket. A spanyoloknak is kijöhetne egyszer már a lépés, de a horvátok is okozhatnak meglepetést.

– Az ön idejében több volt a jó játékos, mint manapság. Arra kérem, nevezzen meg közülük két kiemelkedőt.

– A külföldiek közül egyértelmű a választásom, a holland Cruyff volt a legjobb, idehaza pedig újpesti csapattársam, Fazekas „Kapa".

Emlékezetes meccsek


– És a saját meccsei közül melyek kívánkoznak a sor elejére?
– Szerencsére néhány remek találkozónak aktív részese lehettem. Ilyen volt például a válogatottban a bemutatkozásom, amikor 4–2-re elpáholtuk a Práterben a sógorokat. De említhetnék momentumokat is. Amikor az Újpesttel legyőztük kupameccsen a Kölnt, szegény buta Steinerből néhányszor sikerült bolondot csinálnom, vagy ott volt a Bilbao elleni gólom. Lendületből vezettem a labdát, amit először el akartam passzolni Iribar kapus mellett, de az utolsó századmásodpercben meggondoltam magam, inkább alálöbböltem a lasztinak, amely hulló falevélként esett a megdermedt spanyol fölött a kapuba. Jó ezekre visszaemlékezni, de a legboldogabb mindig akkor voltam, amikor felharsant a lelátón a „Táncolj, Törő!" rigmus. 


Egyszer szerelt életében

Törőcsik Andrásról el lehetett mondani, hogy korának egyik legnagyobb tehetsége volt, hogy úgy cselezett, mint senki más, de azt még véletlenül sem, hogy összetörte volna magát azért, hogy labdát szerezzen. Barátai azt állítják róla, mindössze egyszer jött ez össze neki. Az Újpestet 1975-ben meghívták játszani az FC Barcelona ellen. A hazaiaknál futballozott akkoriban „Törő" nagy kedvence, Cruyff. Mindig is imádta a játékát, elhatározta, kettejük találkozását emlékezetessé teszi. Mivel is kellene? – gondolkodott. Végül arra az elhatározásra jutott, ha törik, ha szakad egyszer úgyis leszereli. Miután a középpályán megtörtént az „ütközet", és az a hősünk által remélt eredménnyel végződött, a korábban mindenre elszánt Törőcsik egy huncut vigyor kíséretében passzolta tovább a lasztit. Természetesen nem volt ez egetverő nagy dolog, mégis egyik legkedvesebb élményeként maradt meg emlékezetében. 
Kövessen minket, kommentelje híreinket a Delmagyar.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Zsiga Máté a legjobbak között

Zsiga Máté, az SZVTK teniszezője az elmúlt időszakban remek eredményeket ért el. Ennek köszönhetően… Tovább olvasom