Délmagyar logó

2017. 02. 19. vasárnap - Zsuzsanna -1°C | 7°C Még több cikk.

Molnár Tamás: A fiatalok hülyeségeit nem könnyű elviselni

A magyar férfi vízilabda-válogatott a pekingi olimpián zsinórban harmadik ötkarikás aranyérmét nyerte. A csapat hat triplázó játékosának egyike, a szegedi születésű dr. Molnár Tamás beszélgetésünk alkalmával a sikersorozat kulisszatitkaiba is beavatott bennünket.
– Melyik lábbal szoktak a dobogó tetejére lépni?
– Az eredményhirdetés előtt Kiss Gergő odaszólt a fiataloknak, hogy „jobbal, mert úgy szoktuk", de ez nincs kőbe vésve. Miért kérdi?

– Mert a fotók tanúsága szerint ön volt az egyetlen, aki a pekingi pódiumra a bal lábát tette fel először.
– Hú, ezt észre sem vettem. Úgy látszik, nem figyeltem eléggé.

– Hányszor látta a döntő felvételét?
– Elejétől a végéig még egyszer sem, csak bele-belenézegettem. Sydney és Athén után is úgy éreztem, egy kicsit el kell felejteni, hogy mi történt, és csak azt követően szabad leülni mozizni. Azért, ahogy múlnak a napok, kezdem átérezni, hogy mit vittünk véghez.

– Mi a legelső emlékkép, ami beugrik erről az olimpiáról?
– Amikor az elődöntőben Gergely Pista kivédte a montenegróiak ötméteresét.

– És a saját repertoárból?
– A döntőben lőtt gólom. A csere után tudtam, hogy megkapom a labdát, és abban is biztos voltam, ha megkapom, be is fogom lőni.

– Csak elhatározás kérdése az egész?
– Az életben sok minden csak elhatározás kérdése.

– A távoli lövéseivel még a legrutinosabb riválisokat is meglepte.
– Számomra viszont egyáltalán nem újdonság, hogy ilyesmire is képes vagyok. Lőttem hasonlót a 2006-os Eb-döntőben és a 98-as vb-döntőben is.

Peking után a család valamennyi fiú tagjára jut egy arany. Fotó: Schmidt Andrea
Peking után a család valamennyi fiú tagjára jut egy arany.
Fotó: Schmidt Andrea

– A kerethirdetés előtt meglehetősen sok volt a bizonytalanság, és a bennfentesek éppen azt rebesgették, hogy centerposzton a legkevésbé egyértelmű a helyzet. Több mint egy évtizedes válogatottságbeli tapasztalattal bele lehet látni Kemény Dénes gondolataiba?
– Tizenkét év alatt egy csomó dolgot megél az ember, és időnként megpróbál a szövetségi kapitány fejével gondolkozni. Úgy éreztem, ha a bő keretben helyet kapok, az utazó csapatban is benne leszek. Tettem a dolgom, és úgy voltam vele, ha elég, elég, ha nem, nem. Bevallom, nagyon rosszul esett volna, ha ennyi idő után az utolsó szűkítésnél maradok ki. Fodor Rajmi talán éppen emiatt nem került be a bővebb névsorba sem, mert Dénes nem akarta efféle megpróbáltatásnak kitenni. A felkészülés hajrájában viszont már abszolút nem éreztem veszélyben a helyem.

– Hatan a harmadik olimpiai aranyéremért szálltak harcba. Hogyan fér meg ennyi egó egymás mellett?
– Mindannyian tisztában voltunk azzal, hogy csapategység nélkül nem lehet nyerni, és a cél érdekében mindenki partnernek bizonyult. Az ifjú titánokat persze muszáj formálni, és kötnünk kellett néhány kompromisszumot.

– Mi volt a legnehezebb?
– A fiatalok „hülyeségeit" szó nélkül elviselni.

– Mondana egy példát?
– Fönt laktunk a kilencediken, és hiába kértem tizenötször, a három hét alatt egyetlen egyszer sikerült elérnem, hogy jártukban-keltükben a házak közé kihelyezett automatákból üdítőt hozzanak. Mondták, hoznak, hoznak, aztán ennyiben maradtunk.

– Meglehet, a jövőben szívesen kiszolgálnák...
– A folytatásra gondol? Most úgy érzem, ennyi elég volt a válogatottból. A korrektség azt diktálja, hogy az ember négyéves ciklusra tervezzen, mert a következő olimpiára kell jó csapatot építeni. A londoni játékokra én is fel tudnék készülni, de az azt megelőző három év versenyeire már aligha. Fizikálisan nem lenne gond, a mentális megpróbáltatások viszont komoly nehézséget jelentenének. El kell fogadni: változik a világ.

– Mi változott még 2000 és 2008 között?
– Mondanám, hogy az első siker a legkedvesebb, de a pekingi győzelemnek különös ízt adott, hogy a hároméves ikerfiaim is látták, értették, hogy az apukájuk mit ért el.

– És hogyan reagáltak a hőstettre?
– Az édesanyjuk elmondása alapján Lóránt Hugó az eredményhirdetés alatt a tévét puszilgatta, Benedek Manó pedig azt mondta, apának biztos azért könnyes az arca, mert az uszodában nagyon hangos a zene.

Olvasóink írták

  • 3. orbit 2008. szeptember 03. 14:07
    „Gratulálok Papesz! A családodhoz is!
    Adhatnátok egy-két tanácsot az egész magyar sportéletnek, hogy hogyan is kell ezt csinálni...”
  • 2. theseus 2008. szeptember 03. 10:05
    „Bravó, Tamás!
    Gratulálunk és köszönjük a felejthetetelen élményeket! Mindhárom olimpiai döntő hatalmas élményt nyújtott, ahogy a VB- és EB-győzelmek is! Egyszerre dicsőség az országnak és nagyszerű szórakoztatás, izgalom és szemet gyönyörködtető játék, igazi sportélmény volt mindegyik nagy győzelem!

    Egy kérdés: Nem tudjátok, honnan lehet szerezni posztert a vizilabdacsapatról? Szívesen vennék és kitenném a falra, de az újságosoknál nem kaptam. A Délmagyar képei megvannak, de jó lenne nagyobb méretben, jobb papíron is.”
  • 1. 212-ik nick 2008. szeptember 03. 08:41
    „ez a
    királyság! XXI.század gladiátorai!
    Köszönjük a Kemény-legényeknek, hogy ők mertek és tudtak nagyok lenni!

    (hagy ne mondjam ki, hogy ki az ellenpélda)”
Kövessen minket, kommentelje híreinket a Delmagyar.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Szirotkina túl erős volt Susányinak

Susányi Zsófia nem jutott be a legjobb 16 közé az amerikai nyílt teniszbajnokság juniorversenyében.… Tovább olvasom