Délmagyar logó

2017. 12. 17. vasárnap - Lázár, Olimpia -3°C | 4°C Még több cikk.

Nosztalgia sorozatunkban: ereje van a Délmagyarországnak

Sorozatunkban egykori és jelenlegi kollégák mesélnek pályafutásuk meghatározó sportélményeiről. Ezúttal lapunk egykori főszerkesztője, Dlusztus Imre nosztalgiázik, egészen 1998-ig repülünk vissza az időben.
A történet, amelyet most elmesélek, a maga teljességében akkoriban egyszerűen nem kaphatott nyilvánosságot, hiszen nem engedte meg a jó ízlés. Ennyi év távlatából viszont elő lehet venni, különösen azért, mert régi kedves kollégáim kértek meg rá.

Maga a nagy esemény, jelesül, hogy Mórahalmon futballpálya-avató mérkőzésen vendégül láthattuk az Orbán Viktor vezette magyar kormány csapatát, egy korábbi történetbe beágyazva kaphatja meg jelentőségét.

Történt, hogy a nyolcvanas évek elején, egyetemistaként két évig hazajártam Mórára futballozni, az akkori megyekettes csapatba. Különleges talajon kellett játszanunk. A pálya falu felőli oldala kemény volt, de egy kicsi esőtől is csúszós, mert azon az agyagos részen úsztatták egykor a kacsákat. A félvonaltól a röszkei tanyák felé eső oldalon viszont kikopott a fű, és hatalmas, homokos kráterek tették lehetetlenné a labdavezetést. Nem volt olyan időjárás, ami kedvezett volna ennek a talajnak.

Új pálya kell!

Nos, másfél évtizeddel később is ez volt a helyzet, amikor a CSLSZ elnöke lettem. Mondtam is Nógrádi polgármester úrnak, hogy ez a szép, dinamikusan fejlődő városka ennél jobbat, többet érdemelne. De hogy lehetne előrébb jutni? – tűnődött a tehetséges ember. Társadalmi munkával, mondtam, elegendő határozottsággal ahhoz, hogy a város vezetője megteremtse a lehetőséget legalább a gyújtó hangú programbeszédre. A böllérnapon volt elegendő férfi és pálinka ahhoz, hogy a Pótkerék Csárda különtermében elmondhassam az elképzeléseimet. Vagy félszáz ismerősömmel találkozhattam.

„Tudják, hogy mórahalmi vagyok, engem, pedagógus szüleimet nem kell bemutatni. Szeretném, ha összefogással megszüntetnénk azt az áldatlan állapotot, hogy egy ilyen szép kisvárosban van a megye legrosszabb futballpályája. A Délmagyar ügyvezetőjeként fölajánlok négyszázezer forintot, a megyei szövetség elnökeként másik négyszázat, magánemberként pedig most lerakok ide az asztalra százezret. Ki csatlakozik?"

Mit mondjak? Gyönyörű percek következtek. Ha a tanár bácsi kisfia lerak ekkora pénzt, akkor én negyvenezret adok. Ki írja? És lett ember, aki írta. Nekem van egy billencses IFA-m, odaadom három napra emberrel. Jó-e? Nekem van öt emberem markolóval, szerszámmal, minden földmunka jöhet. Engem írjanak föl a fiammal, megyünk bármikor, csak osszanak be. Én adok húszezret. Megyünk a családdal, csak szóljanak. Én nyugdíj előtt kertész voltam, ingyen irányítom a szakmunkát. És jöttek a felajánlások sorban.

A miniszterelnök puszijai

Másfél évvel később, amikor a legendás sarki kocsmában emléklappal jutalmaztuk a résztvevőket, 78 embernek köszöntük meg a munkáját. Jó, de milyen csapatot hívjunk az avatóra? 1998-at írtunk, megválasztotta a többség Európa legfiatalabb, ráadásul aktív futballista miniszterelnökét. Szent István napján a parlamenti fogadáson a feleségemmel léptem oda a kormányfőhöz, s a korábbi ismeretségre hivatkozva vázoltam, hogy gyermekeim anyja mórahalmi születésű, s a kisvárosban most épp egy futballpálya születik. Nekünk, újságíróknak jó kis csapatunk van (hivatkozhattam erre, mert a DM-kispályán többször játszott a parlament vagy a Fidesz-frakció ellen), meghívnánk a kormányt. Orbán Viktor azonnal igent mondott, a feleségemtől kapott is két puszit.

A mórahalmi pályaavatót 1998-ban Orbán Viktor (9) miniszterelnök mellett lapunk munkatársai (balról Pozsik László, Kovács András és Szélpál László) tették emlékezetessé.  Fotó: DV/DV
A mórahalmi pályaavatót 1998-ban Orbán Viktor (9) miniszterelnök mellett lapunk munkatársai (balról Pozsik László, Kovács András és Szélpál László) tették emlékezetessé.
Fotó: DV/DV

A kormány részéről Jakab János, a miniszterelnök névkártya szerinti sportreferense, valójában legbelső embere szervezte a kormány csapatát. Nekem nem volt sok dolgom, mivel akkoriban minden kedden játszottunk a Radnóti-gimnázium tanáraival, s mellette csaknem minden hétre jutott egy torna vagy egy bemutató mérkőzés, gyakran nagypályán is. A rossz nyelvek szerint egy időben az is szempont volt a humánerőforrás kiválasztásában, hogy az újságíró (tördelő, nyomdász, üzletkötő) jelöltnek milyen a kapcsolata a labdával. Mindenesetre a Délmagyar- vagy a Délvilág-mez jól állt rajtunk, és nagyon sok kapcsolatot építettünk a foci révén.

Egy pályából kettő lett

Kicsit borongós, de jónak mondható, kora őszi futballidőben vártuk a kormány csapatát. A miniszterelnök és az azóta már az NB II-ben is bemutatkozott kisfia a városházára érkezett, a többiek a nagyon szépen felújított, kibővített öltözőbe. Itt jegyzem meg, hogy az összefogás lendületével Nógrádi Zoltán talált egy kis pénzt erre a fejlesztésre is, sőt végül messze túlteljesítettük a böllérpálinkás programot. Eredetileg egy pályában gondolkodtunk, de lett kettő, ráadásul mindkettő világítással, sőt létrehoztuk a megye egyetlen U11-szabványos kispályáját rögzített 5×2-es kapuval. Ennek a pályának az avatóján minitornát szerveztünk, ahol a híres, Tóth Jani-féle 88-as korosztályú Tisza Volán szokásához híven megvert mindenkit. Itt játszott többek között Lele Ákos, Dargó Balázs, Vastag Roland, Tandari Tamás és a csapatkapitány, András fiam. A Kormány–DM meccs előtt a miniszterelnök és Kövér László adta át a díjakat, de addig még volt egy kis dolgunk.

Ötezren az avatón

A polgármester dolgozószobájában a vendéglátó város és csapat, valamint a karnyújtásnyira lévő Szegedet képviselő Bartha László polgármester köszöntötte a böllérnapról megmaradt pálinkával a kormányfőt. Aztán átsétáltunk a pályára, s én nem akartam hinni a szememnek, mert zsúfolásig tele volt az utca, és így egy hatalmas menet élén mentünk át futballozni. A pályát sokak szerint ötezer ember állta körül a szemerkélő esőben. Volt fúvószenekar, csapatnyi pomponfiú, lufi, hangosítás, komoly bevonulás. És volt hozzá Puhl Sándor, Bozóky Imre és Megyebíró János, plusz a kormány csapatának kispadján Mészöly Kálmán.

Óriási hangulatban futballoztunk. Viktor szokásához híven nagyon komolyan állt a feladathoz. A pálya jobb oldaláról indulva szervezett, tört kapura, és lőtt. Nem reagált a pályán belülről érkező apró zrikákra, csak a játékra koncentrált. De azért ő is elmosolyodott, amikor beszólt egy öblös hang: „Viktor, irányítsál, mint odafönt!" Mit mondjak, irányított volna, de hol Pozsik Laci híres kaszáló mozdulatával, hol Fröhlich Laci kidolgozott felsőtestével, hol Szélpál Laci határozott keresztezésével kellett megismerkednie.

A vége 2–0-s vezetésünk után igazságos 2–2 lett, amiért a négyszer a világ legjobbjának választott játékvezető is sokat tett. Egyszer lefogta a beavatkozni készülő Szélpál Lacit, másik alkalommal 15 méterre rendelte a sorfalunkat, aztán meg nagyon rugalmasan kezelte a lesszabályt. Hazai pályát fújt – valószínűleg áttanulmányozta a választási eredményeket.

Micsoda második gól!

Első gólunkat Arató Laci szerezte, balkötőben kilépett, és átemelte a kapust. A másodikról többet kell mondanom. Süli Robi száguldott el a balszélen, majd a szögletzászlónál jobb külsővel, finom bokamozdulattal kiosztott egy kötényt Kósa Lajosnak, felnézett, és átívelte a hosszúra. Mindketten tudtuk, hogy fél siker, ha a beadás átszáll a kapuson, és ott jól érkezik a befejező csatár. Nekem csak el kellett mozognom, és a hosszú ötösön ott volt előttem a labda. Aki játszott, ismeri az érzést: a jó beadás szinte megállt előttem a levegőben. Ha előrelépek, levehetem mellel, ha tartom az irányt, megszelídíthetem combbal vagy jobb belsővel. Ha kapásból akarom ellőni, ráfordíthatom a rüsztöt, vagy ha biztosra megyek, jöhet a nagyobb felület, a belső. Az esőtől szabályosan csattant a labda, amikor belsővel keményen bevágtam.

A kapu mögött volt néhány ismerős arc a tömegben, de ahogy visszafordultam, Mészöly Kálmán arca maradt meg: fájt, de tetszett neki.
Jóleső emlékezés. Ha összejövünk, gyakran kerül szóba ez a mérkőzés. Pártállástól, szimpátiától függetlenül mindegyikünk úgy emlékszik erre a meccsre, mint az egyik meghatározó sportélményére, holott van közöttünk néhány olyan labdarúgó, aki már látott komolyabb futballt belülről. A tömeg jól akarta érezni magát, amihez megvolt a körítés. Nem alakultak szurkolótáborok, nem volt sem ellenfél, sem ellenség. Csak ünnep.

Pechemre az első félidő végén alám fordult a bokám, reccsent, mentő jött értem. Két nap múlva otthon feküdve nézegettem a mérkőzés felvételét, amikor hívtak a mobilomon. A háttérben egy repülőtér zajai. A miniszterelnök úr megköszönte a szervezést, azt mondta, nagyon jól érezte magát.

Utóirat a kettős kötődésről

A Szabadság téren lakom, az ablakom alatt lüktet Alsóváros tüdeje, a futballpálya (a szív a Mátyás tér). Tulajdonképpen itt nőttem fel. Ha szólnak, kiszaladok játszani. Ha viszont itthon van a kisfiam, beülünk az autóba, és kimegyünk Mórahalomra edzeni. Az otthonomból megyek haza.

Dlusztus Imre

hirdetés

Kövessen minket, kommentelje híreinket a Delmagyar.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Naturtex: sorsdöntő meccs jön

Igazán izgalmas körülmények között kapott ki tegnap a férfi tenisz csapatbajnokság OB I-es alsóházi… Tovább olvasom