Délmagyar logó

2017. 11. 18. szombat - Jenő 5°C | 8°C Még több cikk.

Pelé ellen is futballozott Hornyák Béla

A 80-as években a szegedi közönség egyik kedvence volt Hornyák Béla, a Szeol AK labdarúgócsapatának kapusa. A napokban a REAC II. gárdájának edzőjeként tévedt régi sikereinek színhelyére. Sem a látvány, sem együttesének eredménye nem dobta fel.
– Mikor járt legutóbb a Felső Tisza-parti stadionban? – kérdeztem az egykori kapustól a REAC ligacsapatának balul sikerült mérkőzését követően.
– Húsz évvel ezelőtt. Ahogy beléptem a stadionba, az öltözőfolyosóra, azonnal megállapítottam: itt aztán semmi sem változott. Sajnos... A műfüves pálya tényleg remek, de azt nem számítva, alaposan le van pukkanva a létesítmény. Mintha megállt volna az idő.

– Öt teljes évadot húzott le a Szeol AK, majd a fúziót követően a Szeol-Délép SE kapusaként. Tartja a várossal, egykori csapattársaival a kapcsolatot?
– Hála istennek nem vagyok időmilliomos, így csak akkor járok itt, amikor az éppen aktuális csapatom Szegeden játszik. Erre pedig nem sűrűn volt precedens. Kozma Zolival rendszeresen beszélünk telefonon, a többiekkel pedig akkor, amikor összefutunk. Bár tősgyökeres pesti vagyok, Szeged is a szívem csücske. Naprakész vagyok az ott folyó sportból, különösen örültem a Pick bajnoki aranyának. Ezúton szeretnék gratulálni régi barátomnak, Lele Ambrus ügyvezető elnöknek.

Nagyapaként túl az ötvenen

Hornyák Béla 1956. április 23-án Budapesten született. A KSI-ben kezdett el futballozni, később játszott az Egyetértésben, a Váci Híradásban, az MTK-ban, a Kossuth KFSE-ben, a Rába ETO-ban, végül pedig a Szeol AK-ban. Pályafutása alatt 130-szor védett NB I-es találkozón. Legnagyobb sikerének a Szegeddel elért 9. helyet tartja (1983/84), de büszke a Rábával szerzett bajnoki címére is (igaz, az 1980/81-es évadban csak egyszer szerepelt), valamint arra, hogy 1976/77-ben utánpótlás-, majd olimpiai válogatott volt. 1987-től trénerkedik, az MTK-nál kezdte utánpótlás kapus-edzőként, majd 91-től Garami József invitálását elfogadva Újpestre, a lilák felnőttcsapatához került. Az 1998-ban szerzett bajnoki cím után Dunakeszire vezetett az útja, ahol előbb Glázer Róberttel, majd Détári Lajossal dolgozott. A REAC-nál 2000-ben kezdte munkáját, az első csapatnál másod- és kapusedző, illetve a ligacsapat trénere. Két gyermek édesapja: Bettina lánya 27, Tamás fia 16 esztendős. Bence unokája 3 hónapos.

– A szép emlékekbe most belerondított a Tisza Volán SC. Gondolom, nem lehetett kellemes élmény megélni a 7–1-es vereséget...

– Ne gondolja, hogy tragédiaként fogom fel a kiadós zakót. Eleve a legerősebb NB III-as csoportba kerültünk, azon belül pedig az egyik legjobb csapattal játszottunk. Ne tűnjön magyarázkodásnak, de ha 1–0-s hazai vezetésnél megadja javunkra a bíró a nyilvánvaló tizenegyest, talán megússzuk kisebb veréssel. De nem ezen múlt, nagyon jó csapata van a Volánnak. Az eredmények nem érdekelnek, azt szeretném látni, hogy fejlődnek fiataljaink. Örülök, hogy a ligabajnokság helyett az annál lényegesen erősebb NB III-ban futballozhatunk.

– Pályafutásának legszebb emlékei Szegedhez kötik. Melyik meccsre gondol vissza a legszívesebben?
– Nehezet kérdezett, hiszen több is akad. De ha mindenképpen ragaszkodik az egyhez, akkor az 1983. augusztus 20-án lejátszott Újpest ellenit említeném. Az SZVSE stadionjában még a fákon is lógtak az emberek, nem beszélve a környező házak erkélyeiről. Akkor kerültünk vissza az NB I-be, a lilák ellen rajtoltunk. Telt ház, 14 ezer néző előtt 4–1-re győztünk. Büszke voltam, vagyok, hogy tagja lehettem annak a nagyszerű csapatnak, közösségnek.

– Köztudomású, hogy bohém természettel áldotta meg a sors. Egy kis ugratásért, viccért nem kellett soha a szomszédba mennie. Hallhatnánk egy szalonképes sztorit?

– A győztes meccsek után rendszeresen felbukkantunk a szegedi éjszakában. Egy ilyen után „beugrottunk" a Tisza Szálló bárjába. Jó volt a hangulat, hajnal egy óra felé már az asztalon táncoltunk. Kapustársammal, Újhelyi Pistával odaültünk a dobokhoz, vertük, ahogy bírtuk, majd elkiáltottam magam: „Gyerekek, nem tudtok egy jó zongoristát is?" Hogy mi ebben a poén? Az, hogy tőlünk tíz méterre az egyik asztalnál ismerősével Antal Imre ült... Miután kikacagta magát, megkérdezte, egészen véletlenül nem futballisták vagyunk-e...

– Annak idején a színészi kvalitását két filmben is csillogtathatta. Egy hazai, és egy nemzetközi klasszikusban.

– Először 1974-ben a Régi idők focijában szerepeltem, én voltam Sebestyén, a középcsatár, majd 77-ben az MTK-pályán forgatott Menekülés a győzelembe című filmben a német válogatott egyik játékosaként kaptam statiszta szerepet. Emlékszem, MTK-s csapattársam, Kovács Béla a forgatás alatt piszkosul rátartott Pelének, a foglyokból álló gárda legjobbjának lábfejére, szegény alig tudott ráállni. Csakhogy neki ollózó mozdulattal kellett a kapunkba találni, de hát képtelen volt elrugaszkodni a talajról. A moziban persze mindenki csodájára járt a remek góljának, de azt csak mi, azok, akik részt vettünk a forgatáson tudtuk, hogy nem a világ valaha élt legjobbja, hanem a dublőre rúgta.

– Elégedett az életével?
– Nincs okom panaszra, azt csinálom, és abból élek, amit szeretek. Persze boldogabb lennék, ha jobb lenne a futballunk. Pesszimista vagyok... Ahhoz szemléletváltásra, meg pénzre lenne szükség. Ameddig ilyen stadionokban rúgják a srácok a labdát, mint a szegedi, csodát senki se várjon.

hirdetés

Kövessen minket, kommentelje híreinket a Delmagyar.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

NB I: ismét remekelt a Fehérvár

A labdarúgó Soproni Liga hetedik fordulójában ismét remekelt a Fehérvár, és az Újpest is a jobbik… Tovább olvasom