Délmagyar logó

2016. 12. 10. szombat - Judit 0°C | 9°C

Tenke Endre: Hiányzik a kézilabda - interjú

Hetedik éve benzinkutasként dolgozik a Szegedi Volán korábbi ötvenhétszeres válogatott jobbszélsője, Tenke Endre. Az egykori kiváló játékosnak jelenleg nincs kapcsolata a sportággal, de szívesen visszatérne a kézilabda világába.
– Felismerik a vásárlók?
– Az idősebbek még igen. Azt mondják, a miénk volt az igazán jó csapat, mert nem volt telezsúfolva külföldi játékosokkal. Nem titkolom, én is nagy hibának tartom, hogy a kézilabda erre az útra tévedt. Manapság már jobban megéri légiósokat hozni, mint a gyerekeket felnevelni. Csakhogy ezáltal a klub elveszíti a szegediségét, ami miatt annak idején például én is ide szerződtem.

– Ritkán látni az újszegedi sportcsarnokban.
– A Pick Szeged vezetőitől kaptam egy bérletet, de a munkahelyi elfoglaltságom mellett alig jut idő a kikapcsolódásra. Bár, ez a szó talán túlzás, mert valahányszor meccset nézek, mindig a plafonon vagyok.

– A felindultsága érzelmi vagy szakmai töltésű?

– Mindkettő. Egyrészt még mindig nagyon szívesen játszanék, másrészt őrülten tudok szurkolni a szegedieknek.

– Az idei bajnoki döntőt látta?

– A meccs időpontjában dolgoztam, de beszereztem egy antennát, és a tévé előtt agyvérzés közeli állapotban izgultam a fiúkért.

– Játékosként is ilyen volt?

– Az nem kifejezés. A bemelegítés kezdetére már úgy felpiszkáltam magam, hogy nem láttam a gőztől. Akkor tudtam igazán jól játszani, ha a külvilágból nem érzékeltem semmit.

– A szurkolói szereppel a mai kézilabdás kapcsolata ki is merül?

– Éveken át, sőt még tavaly is, a megyei bajnokságban a Domaszék színeiben játszottam. Volt, hogy veretlenül lettünk aranyérmesek. Az idén viszont már nem vállaltam a részvételt. Emlékszem, amikor '92-ben visszavonultam a Szegedi Volánból, a végén már nem okozott örömet a játék. Két-három évnek el kellett telnie, amíg újra jó érzéssel gondoltam a sportra. Igaz, a lelkemen a korábbi sérüléseim sem könnyítettek. Mindkét térdemet kétszer műtötték, és akkor még a váll- meg csigolyaproblémákról nem is beszéltem.

– Edző ettől még lehetne.

– Eleinte próbálkoztam utánpótláscsapatoknál, de lehetetlen volt a feladatot a civil foglalkozásommal összeegyeztetni. Besegíteni tudnék, a teljes értékű munkára viszont nincs időm.

– A pályaváltás meg sem fordult a fejében?

– Amikor abbahagytam, kérték, hogy maradjak a csapatnál, de nem éreztem a helyem, kitúrni pedig senkit sem akartam. Utána elszakadtam attól a közegtől, és most már hiába váltanék, nincs hová lépni, nincs aki segítsen.

– Ennyire gazdag a magyar kézilabda, hogy egy ilyen kaliberű klasszisnak nincs helye a sportágban?

– Az ajánlkozásnak még a látszatát is szeretném elkerülni. Nyugodt, biztos munkára vágyom, ami mellett tudnék a kézilabdával foglalkozni. Türelmesen várom a jobb sorsomat, és nem elsősorban anyagi szempontból.

– A régi társakkal tartja a kapcsolatot?

– Elvétve, mivel a korábbi focizós összetartások megszűntek. Mindenkivel jóban vagyok, de rendszeres, napi kontaktus nincs közöttünk.

– A kívülálló azt hinné, hogy az elért sikerek egy életre összekovácsolnak egy társaságot.

– Csapatként kitűnően működtünk, de mindenki külön egyéniség volt, és nem nagyon barátkoztunk egymással. Sok volt a dudás a csárdában.

– Megbánta, hogy otthagyta a Honvédot?

– Szó sincs róla! Még akkor sem, ha a távozásom után egy évvel a csapat BEK-et nyert. Nem az elmulasztott cím fájt, hanem az, hogy a döntésem miatt kegyvesztett lettem a válogatottnál. Az akkori szövetségi kapitány, Faludy Mihály szívvel, lélekkel kötődött a Honvédhoz, és nem tudta megemészteni, hogy eligazoltam. Az 1982-es világbajnokságra például a sérült Kontra Zsoltot vitte magával, aki végül egyetlen percet sem játszott Németországban. Négy évvel később a jobbszélső posztról Fodor és Horváth utazott. Mindketten kitűnő kézilabdázók voltak, de csak szélsőként jöhettek számításba, miközben, ha úgy alakult én átlövőként is megálltam a helyem.

– Nem lehetett könnyű megbékélni a mellőzöttséggel. Kárpótolta valami akkoriban?

– Szegeden maximálisan megbecsültek. Legalábbis erkölcsileg.

– Anyagilag kevésbé?

– A csapat akkori menedzselését finoman szólva is szerénynek minősíthettük. Csoda, hogy azzal a pénzügyi háttérrel dobogóra tudtunk kerülni és két MNK-t nyertünk.

– Miért nem sikerült bajnoki aranyérmet szerezni?

– '85-ben jobbak voltunk, mint a Veszprém, de ha hiszi, ha nem az összes idegenbeli rangadónkat veszprémi bírók vezették. Így lett öt döntetlenünk a végén, és az Építők nyerte a bajnokságot. A várpalotai meccsünkön egálnál, néhány másodperccel a lefújás előtt Sándor ziccerben ment a kapura, amikor bedobtak elé egy törülközőt. Az eset megtorlatlan maradt. A Honvéd ellen a lyukas háló miatt nem adták meg egy gólunkat. Óvtunk, de elutasították, mondván a meccsen többször nagy előnnyel vezettünk, nem azon az egy találaton múlott, hogy iksz lett a végeredmény. Soroljam még?

– Meggyőzött. Árulja el, melyik volt a legjobb Volán, amelyben játszott?

– Bartalos Zoli, Tenke, Lele, Oláh Béla, Szabó Sonka, Tóth Géza, Szabadits. Ritkaság, hogy egy időben ennyi jó játékos összejön.

– A legnagyobb spíler, akivel együtt szerepelt?

– Szabó Sonka. Beállóként, átlövőként egyaránt fantasztikusat alkotott. Zseni volt.

– A legemlékezetesebb meccs?

– Egy Leipzig elleni KEK-találkozó. A németek olimpiai bajnokokkal álltak ki, és odakint kínkeservesen győztek négy góllal. Itthon viszont nyolcat kaptak. Érdekesség, hogy a lipcseiekkel testvércsapatok voltunk, de a sikerünkön úgy megsértődtek, hogy megszakadt a kapcsolat. A negyeddöntő előtt részt vettünk Offenburgban közelében egy rangos nemzetközi tornán. A döntőben a MTSV München óriási előnnyel vezetett, mire Boros Gyevi László beküldte a cseresort, és ők visszahozták a meccset. A hajrában aztán megint mi játszottunk és meg is nyertük a finálét. A díjkiosztón fura módon nem a győztes kapta a fődíjat, hanem a legjobb német csapat.

– Emlékszik a legutolsó volános fellépésére?

– '92-ben Komlón az ötödik helyért küzdöttünk. A meccs végén már balátlövőt játszottam, és onnan is gólokat lőttem. A Komló edzője, Kovács László külön gratulált, pedig a Honvédos affér miatt ő sem szeretett igazán.

– Mit gondol, mivel lenne teljes az élete?
– Jó lenne létre hozni egy klubot, amely a régi és a mai kézilabdázók törzshelyeként működne. Példát mutathatnánk a fiataloknak, mert örülnék, ha rang lenne a kézilabdával foglalkozni. Bevallom, szeretnék boldogabb lenni. Most már hiányzik a kézilabda.
Kövessen minket, kommentelje híreinket a Delmagyar.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Fodor már a húrok közé csapna

Letudta a költözés nehézségeit, de csak augusztustól teszi át a székhelyét Szegedre Fodor Péter, a… Tovább olvasom