A család jövője Magyarországon

A családszociológia képviselője Kissné Novák Éva a bölcsészkar Filozófia Tanszékének oktatója, beszélgetőpartnere Tóthné Fábián Eszter családjogász, a jogi kar Polgári jogi és Polgári Eljárásjogi Tanszékének tanára.

Szabad Ötletek: Egyes közszereplők szájából gyakran halljuk, hogy ma Magyarországon válságban van a család. Önök szerint is így van ez?

Kissné Novák Éva: Az efféle kijelentéseket határozottan elutasítom. Létezik bennünk egy racionálisan nem megalapozható elvárás, ami arra vonatkozik, hogy bár tudjuk, körülöttünk minden szakadatlanul változik, mégis elvárjuk, hogy a család ne változzék. Ma életünkben többször lakást és bútort cserélünk, foglalkozást váltunk, s ezt mind természetesnek tekintjük. Mindeközben úgy gondoljuk, hogy a család intézményének változatlannak kell maradnia. Szerintem ez így nem megy.

A család kivételes helyzetben van. Megpróbál ebben a sok-sok változást magában rejtő rendszerben úgy alkalmazkodni, hogy azért megőrizze alapvető funkcióit. Azt, hogy adott esetben valakik házasság nélkül élnek együtt, ilyenfajta alkalmazkodásnak tekintem. Hogy kevesebb gyerekre vállalkozunk, az is részben az adaptáció, részben a megnövekedett igények és a biztonságos fogamzásgátlás függvénye. Éppen ezért nem gondolom, hogy a mai emberek többsége úgy hiszi, hogy magányra születtünk. Tapasztalataim szerint, akik valahány éves korukig egyedül élnek, „szinglik” – ők is keresik és előbb-utóbb különféle módokon, de megtalálják a családi kötődésüket.

Tóthné Fábián Eszter: A magam részéről én is visszautasítanám azt, hogy a család válságban van, teljesen egyetértek az elhangzottakkal. A beszélgetés előtt nézegettem a demográfiai adatokat, melyek szerint párkapcsolatban most is nagyjából ugyanannyian élnek, mint korábban, csak nem mindannyian házasodnak össze, hanem élettársi viszonyban maradnak. És lassan a jogi szabályozás is kénytelen beismerni, hogy ez a fajta együttélés párhuzamos formája lesz a házasságnak. Természetesen a jogi védettséget tekintve nem ugyanaz, de az Országgyűlés elfogadta a regisztrált élettársi kapcsolatról szóló jogszabályt. Ez már az azonos neműek kapcsolatát is érinti, azonban hiba volna pusztán erre leszűkíteni a szabályozást. Lényegében ez a lehetőség nagyon hasonló a házassághoz a jogkövetkezményeit tekintve. A kedvezőtlen demográfiai mutatókon a jogi környezet csak kevéssé tud javítani, ez sokkal összetettebb társadalmi kérdés.

K. N. É.: Annyit hadd tegyek még hozzá, hogy szerintem a jövő átláthatatlansága, ami leginkább visszatartja a fiatalokat a gyerekvállalástól. Az államszocializmus idején jóval több védettsége volt egy kismamának, bízhatott abban, hogy a szülés után is lesz munkahelye, megkapja azokat a juttatásokat, amelyek ma már nincsenek. Ott tartunk, hogy a propagatív korban lévő fiatal nőnek álláskereséskor a szavát kell adnia, hogy nem kíván szülni. Tehát nem a család intézményével van a baj, hanem a társadalmi környezettel.

Sz. Ö.: Melyek azok a legfontosabb társadalmi változások, amelyek alapvetően megváltoztatták a család hagyományos funkcióit?

K. N. É.: Talán a legfőbb ok a nők tömeges munkába állása. Az előző rendszer iparfejlesztése hatalmas mennyiségű munkaerőt igényelt, így képes volt felszívni még a tanulatlanok tömegét is. Másrészt ebben a korban az a tradicionális családfő státusz, amely szerint a férj saját jövedelmével képes volt eltartani a családját, bizonyos értelemben megszűnt. A harmadik ok pedig a nők emancipációs törekvése, amely leginkább a továbbtanulási adatokban mutatkozott meg. Ennek az lett a következménye, hogy a család a régi funkcióit már nem tudta ugyanúgy ellátni. Tehát a nem tudott otthon kisgyereket gondozni, beteget ápolni, idős szülőt támogatni. Ekkor jöttek létre az ezeket pótolni igyekvő állami intézmények, melyek természetesen nem tudták tökéletesen átvállalni ezeket a feladatokat. A kisgyerekes anyuka ezután is kénytelen időről-időre „kiesni” a munkából – ha beteg a csemetéje –, és ezt a munkaadók manapság nem szívesen tolerálják. És ez nagyon komoly ellenérv a második és harmadik gyermek megszülése ellen.

Aztán nagyon fontos változás következett be a család gazdálkodási funkciójában. Csak elenyésző hányaduk végez például közös termelőmunkát – és ez természetesen az együttműködés jellegét is megváltoztatta, de megmagyarázza az alacsonyabb gyerekszámot is. Nem utolsó sorban a család szocializációs szerepe is átalakult: az ismereteket, a tudást, az értékeket, magatartásformákat stb. már nem csak otthon, hanem különböző intézményekben, szervezetekben sajátítjuk el, illetve a médiából.

Sz. Ö.: Az értékpreferencia-vizsgálatok szerint a családhoz kötődő értékek változatlanul fontosak a magyar társadalomban.

K. N. É.: Igen mindkét nem képviselői határozottan fontosnak tartják a család által nyújtott biztonságot. Ebből az következik, hogy az emberek nem a családot utasítják el, hanem azokat a körülményeket, amelyeket korábban azonosítottunk a családdal. Míg régebben a közösségekben családnak minősült annak férfinek, nőnek és gyerekeknek az együttélése is, ahol az apa naponta megverte a feleségét esetleg a gyerekeket is, netán a pénzt elitta, vagy elkártyázta, de együtt éltek. Tehát a társadalom felfogása szerint ők családnak számítottak. Ma az emberek jelentékeny többsége nem tűri el, ha ilyesmi kialakul. Ez nem azt jelenti, hogy a családot utasítják el, hanem hogy ha rosszul választottak partnert, vagy a házastárs viselkedése okot ad rá, akkor abból a kapcsolatból kiléphetnek.

A család elsősorban lelki kötelék, összetartozás, szeretet, a közös célokért való együttműködés, a gyermekekért vállalt felelősségtudat – mind nehezen megfogható dolog, de mégis az emberek többsége valami hasonlót ért a család kifejezés alatt. És ez nem pusztán annyi, hogy van-e papírunk, vagy egyházi áldás a fejünk felett.

A múlt századfordulót követő évtizedekben kezdett el csökkenni a paraszti családokban is a gyerekszám, és ekkor ezt a korabeli közvélemény szintén a család válságaként élte át. Ezzel csak azt szeretném mondani, hogy hiba lenne egyetlen tényezőt kiragadva és túlértékelve vészjósló következtetéseket levonni a család mai változásaiból.

Sz. Ö.: A kiterjedt és a sokgyerekes családforma hanyatlását már Le Play is válságként értékelte. De ha manapság sok gyermeket nevelő családokról hallunk, akkor arra is gondolnunk kell, hogy a szegénység a legfiatalabbak irányába tolódott el, így koncentrálódik a nagycsaládosoknál.

K. N. É.: A családjogi törvény értelmében a gyermek nem kerülhet ki anyagi okok miatt a családból, s én ezzel összességében egyetértek. De ha azt látjuk, hogy a szociális támogatások nem a megélhetésre kellenek, hanem italra, játékgépre stb. fordítják, akkor elgondolkodtató, hogy érdemes-e ebbe a feneketlen zsákba sokáig pénzt önteni, és ami még ennél is fontosabb: ezzel egy sajátosan negatív szülői minta is átörökítődik. Ilyenkor nem szerencsés, ha gyermek sokáig ebben a környezetben van. Ez egy olyan feloldhatatlannak tűnő dilemma, hogy ki kapjon, és ki ne kapjon támogatást, amit én sem szívesen döntenék el.

T. F. E.: Valóban nehéz ezt eldönteni. Ráadásul a jogalkotó sincs könnyű helyzetben, mert a jog csak igyekszik alkalmazkodni a társadalmi változásokhoz, vagy a prevencióra törekszik, esetleg a már kialakult problémákat próbálja valamilyen irányba terelni, de nem tud mindent megoldani. A magam részéről azzal egyetértek, hogy egy ilyen családban nem szerencsés a gyereket felnőni hagyni. Félelmetesnek látszik az a jövő, amelyben a fiatal generáció egyre nagyobb része szocializálódik a tartós munkanélküliséggel küzdő családokban. Ahol nincs olyan minta, amely közvetítené a társadalom normarendszerét és a munkamorált a gyerekek számára.

K. N. É.: A rendszerváltás során elsőként a képzetlen munkaerőt foglalkoztató munkahelyek szűntek meg. A fiatalabb, szülőképes nők számára adódott az a lehetőség, hogy főállású anya legyen három gyerek szülése után, és ezért az államtól valamekkora havi juttatást kap. A törvényalkotó jó szándékát figyelembe véve is nyilvánvaló, hogy ez nem valódi megoldás. Az is egyértelmű, hogy ezt az esélyt elsősorban az alacsonyan iskolázott nők használták ki, akik másképp nem juthattak volna jövedelemhez, de ezzel sajnos reprodukálódik és szélesedik az a társadalmi képződmény, amely nem képes integrálódni. Ebben a közegben zömmel olyan gyerekek nevelődnek, akik maguk is hamar befejezik az iskolai pályafutásukat és a szüleikhez hasonló sors vár rájuk. És minél alacsonyabb az iskolázottság, annál nagyobb a gyerekszám. Ez az eltartási teher pedig a mostani fiatal generáció vállát fogja nyomni.

Sz. Ö.: A családon belüli erőszak témája is többé-kevésbé folyamatosan jelen van a tömegkommunikáció tematikájában. Mi a véleményük az ilyenfajta magatartásforma trendjét illetően?

K. N. É.: Az a meglátásom, hogy a családon belüli erőszak sem új jelenség, évszázadok óta jelen volt a mindennapi életben, csak most miután érzékenyebbek lettünk az emberi és személyiségi jogokra és egyéb kérdésekre, ez a probléma sokkal inkább előtérbe kerül. Meggyőződésem, hogy a jog a maga eszközeivel erőtlen ennek a súlyos bűntettnek a kezelésében. Bármiféle jogszabálynak akkor lenne igazán foganatja, ha sikerülne olyan társadalmi gondolkodásmódot elfogadtatni, hogy az erőszakos embert a saját környezete fékezné még a rossz cselekedetek végrehajtása előtt. Ha a közösség maga próbálná bizonyos értelemben kiközösíteni, megvetni az erőszakoskodót. Régi bölcsesség, hogy a jog csak akkor tud igazán kibontakozni, ha az erkölcs szolgáltatja hozzá az alapot.

T. F. E.: Ezzel mélyen egyetértek és csak azt fűzném hozzá, hogy a távoltartás intézménye is tehetetlen ilyen esetekben, mert előbb vagy utóbb úgyis hazamegy, akit eltiltottak, és nem vagyok meggyőződve afelől, hogy nem következik be újabb erőszakos cselekmény. Az előző gondolathoz hozzáfűzném, nem véletlenül mondják, hogy a jog az erkölcs minimuma. A társadalom erkölcsi szintjének sokkal magasabbnak kellene lenni, mint amit a jog megkövetel, vagy ki tud kényszeríteni.

K. N. É.: Ezt a kérdést is talán a családi szocializáció felől kellene megközelíteni. Az elmúlt években többen is írtak nálam szakdolgozatot erről a kérdésről, akik interjúkat készítettek az a családon belüli erőszak áldozataival. Döbbenetes módon mindig az derült ki, hogy akivel szemben a férje vagy élettársa agresszíven viselkedett, már gyerekkorában is tapasztalta a saját bőrén az erőszakot. Később, nyilván azért, hogy meneküljön a szülő, nevelőszülő haragjától, egy hasonlóan „bátor” és brutális férfi mellett kötött ki.

Sz. Ö.: A válásról eddig még keveset beszéltünk.

T. F. E.: A válások száma folyamatosan nő, egyidejűleg a házasságkötések alacsony szintjével. Az a meglátásom, hogy ennek ellenére nem kívánnak egyedül élni az emberek, hanem inkább az élettársi kapcsolatokat választják azok, akik egyszer már igen súlyos tapasztalatokat szereztek.

K. N. É.: A válások száma takarhatja a korábban meghozott rossz döntés korrekcióját, de ugyanúgy a tolerancia alacsony szintjét is. A házastársak párbeszédképességének a hiányosságait.

T. F. E.: Alacsony toleranciaszinthez, alacsony önkontroll járul. És itt megint csak meg kell említeni az intézményrendszer állapotát, ahol a türelmet, együttműködést és önfegyelmet kellene tanítani, ebben viszont erősen korlátozottak a lehetőségei. Azt is be kellene látni, hogy bár mindez a család kötelessége is, de kizárólagosan nem mind alkalmas a gyermekek ilyen jellegű szilárd nevelésére.

Sz. Ö.: Gyermek-elhelyezési perek során – hacsak nem mond le a gyerekről, vagy nem tesz súlyosan elítélendő dolgot – szinte kivétel nélkül az anyának ítélik a gyermeket.

T. F. E.: Az nem szabad elfelejteni, hogy a házasságfelbontások döntően közös megegyezéssel zajlanak, és ez csak akkor lehetséges, ha ebben a kérdésben is egyezségre jutnak a felek. Tehát az apák beleegyeznek abba, hogy az anyánál maradjanak gyermekek, pláne ha kisebbekről van szó. Természetesen vannak férfiak, akik fel tudnák nevelni, de itt mérlegelni kell azt is, hogy sokuknak olyan munkahelye van, amely ezt nem teszi lehetővé.

K. N. É.: Ez főként a fiúk szempontjából rossz, hiszen így kisebb az esélyük arra, hogy normális férfimintát lássanak. Talán egy fokozottan terhelhető nagyapa képes hasonló szerepben megjelenni, feltéve hogy elérhető közelségben van.

T. F. E.: Ezen a problémán a jog a kapcsolattartással igyekszik javítani, amely a korábbi láthatási jogot váltotta fel, lényegesen több lehetőséget adva ezzel. Emellett biztosítható volna a közös szülői felügyelet, persze ha szülők viszonya nem mérgesedettel annyira, illetve ezt közösen kérik. A bíróságok ösztönzik a mediátoron keresztüli megegyezést is.

Sz. Ö.: Volt szó a felnőttekről, a gyermekekről, de az idős szülők gondozásáról még nem. Ez a családi funkció hogyan alkalmazkodik a társadalmi változásokhoz?

K. N. É.: Azzal a lendülettel, ahogyan nők munkába álltak, ez a funkció értelemszerűen gyengült, megszűnni látszik. Nem azért, mert a mai munkaképes korban lévő leszármazottak hálátlanok lennének a szüleikkel szemben, hanem a mai életmódunk és munkavégzésünk mellett egyszerűen képtelenség adott esetben egy egész napos felügyeletet igénylő idős embert gondozni. Ezért számos intézmény létesült, hogy átvállaljon valamit ebből, az idősek napközi otthonától a házi szociális gondozáson át a különböző fokozatú, és eltérő igényeket kielégítő bentlakásos otthonok. Mostanra talán az idősebb generáció ezt jobban a magáénak érzi, míg korábban egyfajta szégyenbélyeg volt, ha valakiről nem gondoskodtak a gyermekei, akiknek maguknak is lelkifurdalást okozott ez a kényszer megoldás.

T. F. E.: Annak ellenére, hogy a jogi szabályozás e téren is biztosított és világos, hallunk azért olyan esetekről, amikor egy-egy idősek otthona csődbe megy, és ezzel kiszolgáltatottá teszi az ott lakó embereket.

Ha már idősgondozásról van szó, akkor fontos elmondani, hogy ez a kötelezettség elsősorban a leszármazottakat terhelné. A családjogi törvény magában foglalja a rokontartási kötelezettséget is, de ez a gyakorlatban az anyagi lehetőségektől is függ.

Sz. Ö.: Zárszóként kimondhatjuk, hogy családok azért ezután is lesznek?

K. N. É.: Mindenképpen. Mint annyi mindenre, a családra is igaz, hogy némiképp át kell gondolnunk a róla való gondolkodást, a fogalomhoz tartozó értékeket. De amit egy közepesen működőképes család képes nyújtani a tagjaiért, azt semmiféle intézmény vagy szervezet, sem olcsóban, sem hatékonyabban nem tudja teljesíteni. Ezért az a társadalom, amelyik hosszabb időre tervez, mindenképp családpárti.

Ferencz Gábor