Hajótöröttek

- Adjanak helyet az áhnyékban, kéhem - mondta az úr.
- Nem lehet. Ma mi vagyunk a sorosak, ön is tudja - válaszolta szemlesütve a hivatalnok.
- De kéhem, az öltönyöm. Tönkhemegy.
Erre a hivatalnok nem tudott felelni. Az valóban tönkremegy. De ugyan mi nem megy tönkre ebben a forróságban? Legelőbb az ember idegei rongyolódnak el.
- Itt pusztulunk e szenvedéssel teli színhelyen - sóhajtotta az ifjú.
- Ez a fiú költő lesz! - kiáltotta könnyes szemmel a nagynénje. Mindig azt emlegette, hogy a fiú költő lesz, aki elnéző mosollyal nézett rá. Ez a mosoly azt jelentette, hogy nem csak lesz. Már az.
- Ugyan mit vannak oda! - hőbörgött a lecsúszott polgár. - Nem pusztulunk el, a maga öltönye meg nem megy tönkre. Nem hagyhatnak itt elpusztulni minket. Én különben is a nemes Esterházyak oldalági leszármazottja vagyok!
- Az kéhem semmiség, máh bocsánat. Én hahmadik genehációs ghóf Lipótmezey vagyok - válaszolta gőgösen az úr.
- Mit vannak oda a nevekkel! Mi magunk is elporladunk, a nevünk pedig a feledés homályába vész!
- Ez a fiú költő lesz..!
- Lehet kéhem, hogy költő lesz, de az öltönyömnek akkoh sem tesz jót, ha huzamosabb ideig ilyen szélsőséges köhülményeknek van kitéve!
- Mondja, maga teljesen hülye? - nézett rá érdeklődve a bokszoló, aki egyébként a víz mellett feküdt közvetlenül, és megvolt az a rossz szokása, hogy időnként minden különösebb ok nélkül megverte az urakat.
- Máh hogy én? - kérdezett vissza az úr, monokliját zavartan igazgatva.
- Igen, már hogy ön.
- Kéhem ezt a séhtést én nem tűhhetem el. Kéhjen elnézést vagy páhbajha hívom magát. Fegyvehnemet maga választhat.
- Visszavonni nem fogom a kérdésem, a fegyvernem pedig... puszta kéz, természetesen. Igazi férfi nem bohóckodik.
- Uraim, kérem, erre igazán semmi szükség - próbálta meg menteni a helyzetet a hivatalnok. Nem akarta, hogy szegény urat megverjék, mert valamelyest megkedvelte. Meg igaz, ami igaz, egy hetven év körüli csupa csont és bőr embernek nem sok esélye lenne egy ereje teljében lévő harmincas bokszoló ellen.
- Hogyne lenne, hogyne lenne! Ez az úh - e szónál mélységes megvetéssel végigmérte a bokszolót - megséhtett engem. Nem nyugszom, míg vissza nem vonja vagy elégtételt nem veszek!
- Fiatalember, magának legyen esze akkor! Ez egy idős ember, ne bántsa!
- Ő kakaskodik. Én meg mindig kapható vagyok egy kis mókára, bárki megmondhatja.
- De, de, legyen csak harc! Hadd lássuk, ahogy a fiatal bika felökleli a vén kecskét!
- Ez a fiú költő lesz...!
- Tudja mit, bokszoló úr? Én fölajánlom a legközelebbi árnyékadagomat magának, ha nem bántja az urat - mondta a hivatalnok és egészen kipirult.
- Jól van, jól van. Legyen úgy - egyezett bele a bokszoló. - Uram - fordult az úr felé -, elnézését kérem, hogy lehülyéztem.
- Fiatalság bolondság - válaszolta az úr, s úgy látszott, már nem is emlékszik az egész incidensre.
- Maga mindig beleüti az orrát más dolgába? - kérdezte a lecsúszott polgár a hivatalnokot.
- Hogy én? Mi? Miért? Ki? - nézett tanácstalanul a megszólított. Egészen leeresztett most, hogy a történések elmúltak.
- Igen, maga, maga árnyékban tehénkedő csinovnyik!
- Kérem, én ezt a hangot nem tűröm, és különben is sorsot vetettünk, hogy kié az árnyék először. Az fáj magának, hogy nem szerencsés.
Mivel végső soron e megállapítás igaznak bizonyult, a polgár nem is tudott válaszolni, csak egyre liluló fejjel ült tovább a napon.