2013.08.09. 18:11
Lakótelepi dühöngőktől a műfüves kispályákig
Csongrád megye – A grund szabadságot jelent a játékban. Volt idő, amikor minden grundnak megvolt Szegeden is a maga focicsapata. Ez már a múlté. És mi a jelen?
– Gyerekkoromban minden grundnak megvolt a maga csapata. A Bihari utcában, ahol majdhogynem minden ötemeletes panelhez tartozott egy focipálya, vérre menő küzdelmek folytak. Egynek a mai napig őrzöm az emlékét – mutatja jobb kézfején a heget [namelink name="Hüvös László"] fideszes önkormányzati képviselő, sportért felelős tanácsnok. A dróthálóval körbevett aszfaltos dühöngőben tört kapura, amikor beleakadt a keze a kerítésbe.
Na, ki a király?
– Korán kellett lemenni a grundra, hogy az ember beférjen a csapatba, és focizni tudjon, mert például hétvégenként végig foglalt volt a pálya. Emlékszem, hatalmas utcák közötti meccsek is voltak. Mint ahogy arra is emlékszem, hogy az volt a király, akinek bőrlabdája volt. Na, őt minden csapatba bevették – mondta Hüvös László, aki szerint a hetvenes évek végén, nyolcvanas évek elején sokkal többen sportoltak, fociztak, mint manapság. Úgy véli, akkor pályából, grundból is több volt.
A leghíresebb magyar grund
A magyar irodalom leghíresebb grundról szóló műve Molnár Ferenc A Pál utcai fiúk című regénye, amelyet mintegy negyven nyelvre fordítottak le. Molnár alkotásából több film is készült. A regény szereplői budapesti, józsefvárosi gyerekek, akiknek a két bérház közötti grund jelenti a játékszabadságot. A grund világának igazi törvényei, szokásai, egyesületei, erődítményei, vezérei és közkatonái vannak. Molnár regényében a grund már több mint játszótér, jelkép, ahol az igazságért folyik a harc.
– Ez magyarázható azzal, hogy fiatal házasok kaptak akkoriban lakást Szeged új lakótelepein, és nagyon sok volt az azonos korú gyerek. Mára ez megváltozott. A grundok helyén például parkolókat alakítottak ki. Úgy véltük, nagyon fontos minden városrészben a sportdecentrumok fejlesztése, mert meglátásom szerint szükség és igény is van korszerű grundokra. Ez egyébként szerepelt a Fidesz választási programjában is – hangsúlyozta a sporttanácsnok. Az újonnan létrehozott vagy korszerűsített pályák alapvetően a szabadidős tevékenységet szolgálják.
– A fejlesztések egyrészt önkormányzati forrásból, másrészt TAO-s pénzből valósultak, valósulnak meg. Míg 2011-ben 17,5 millió forintot, addig idén már 23 millió forintot különítettünk el a sportdecentrumok fejlesztésére a városi költségvetésben, de más önkormányzati forrásból, a közterület-rekonstrukciós keretből is jutott, jut pénz ilyen célokra – mondta Hüvös László.
Alsóvárosiak Móravároson
A Szent György téri és a hattyastelepi sportpályát teljes egészében önkormányzati forrásból, 8-8 millió forintból újították fel. A móravárosi műfüves pályát pedig pályázati pénzből hozták létre. A 35 milliós beruházásból 8,3 millió forint volt a városi önrész.
– Célunk, hogy minden városrészben legyen olyan szabadidős sportlétesítmény, amely biztonsággal szolgálja az ott élőket. Tapasztalatunk szerint ahol elkezdődik ilyen fejlesztés, abba szívesen kapcsolódnak be a helyi vállalkozók és civilek munkával és különböző felajánlásokkal. Megfigyelhető, hogy például a móravárosi pályát az alsóvárosiak is használják. Tapasztalatból mondom, ha van lehetőség arra, hogy az ember a lakóhelyén mozogjon, sportoljon egy korszerű sportcentrumban, akkor az idővel megtalálja a közönségét. Ilyen szempontból elmondható, hogy a sportdecentrumok fejlesztésével irányváltás történt 2010-ben a szabadidős sportolás területén – hangsúlyozta Hüvös László. Hozzátette, az idei 23 millió forintos fejlesztési kerettel közel 90 milliós beruházás valósul meg. A Szabadság téri pálya felújítása közel 3 millióba kerül, amelyből 890 ezer az önkormányzati forrás, a többi pályázati pénz. A Szabadság téri pálya körül kialakítanak egy futókört is, 5,5 millióból, de ezt a munkát már teljesen városi pénzből, a közterület-rekonstrukciós keretből finanszírozzák.
Zoknikból gyúrt labda
[namelink name="Völgyi Dániel"], a bajnok Győri ETO szegedi származású bal oldali védője: – Szegeden a házunk előtt volt egy nagy futballpálya, a testvéremmel mindennap ott játszottunk. Állandóan fociztunk, ha nem volt labdánk, zoknikat gyűrtünk egymásba, és azt rúgtuk. Ha esett az eső, székekből csináltunk kaput a lakásban, és ott fociztunk. A pályán mindig összegyűlt annyi gyerek, hogy két csapatot állítsunk ki, olykor még valamilyen tétre is játszottunk. Nyolcévesen kezdtem el a Tisza Volán Focisuliba járni, de az edzések után is ott voltam a házunk előtti pályán, néha tanulás helyett. Szegeden nincs profi labdarúgás, így nincs kire felnézniük a gyerekeknek, ez pedig a grundok kihasználtságán is meglátszik. Míg Szegeden egyre elhanyagoltabbak a pályák, alig fociznak rajtuk, addig Győrben azt látom, a gyerekek állandóan keresik a lehetőséget, hogy hol focizhatnak. Minden pálya tele van, mert ők nem csak a televízióban látnak minőségi labdarúgást.
[namelink name="Gyömbér Gábor"], a Ferencváros makói származású válogatott középpályása: – A lakásunk előtti játszótéren volt egy pálya, sokat játszottunk ott a barátommal. Mindig volt hely, a legtöbbször ketten voltunk, mert nem gyűlt össze kétcsapatnyi gyerek, sokan pedig inkább a lábteniszt választották. Mi így is jól szórakoztunk. A Marosmenti UFC-ben és az iskolabajnokságban tudtam csapatban játszani.
Reggel 8-tól este 9-ig
[namelink name="Szentgyörgyi Pál"] szocialista önkormányzati képviselő körzetében rövid időn belül két sportpálya ügyében is lakossági fórumot kellett összehívni. Voltak, akik lebontatták volna a Szilléri sugárút, Fecske és Vajda utca által határolt területen működő aszfaltozott focipályát, és parkolóhelyeket alakítottak volna ki a helyén. Mások viszont védték a grundot, mondván: valahol játszaniuk kell a gyerekeknek. Itt végül abban állapodtak meg, hogy reggel 8 és este 9 óra közötti időszakra korlátozzák a focipálya használatát. Ezt táblák jelzik. A rendőrség és a közterület-felügyelet pedig ellenőrzi, hogy betartják-e a korlátozást. Szakemberek számítása szerint egyébként körülbelül 10 millió forintba kerülne a focipálya lebontása és a terület helyreállítása, rehabilitációja. A Kemes utcai sportparkot mintegy 36 millió forint uniós támogatásból alakította ki a Magyar Máltai Szeretetszolgálat, amelynek missziója, hogy lakótelepi gyermekekkel foglalkozik, nekik próbál segíteni a szabadidő hasznos eltöltésében. Itt is voltak, akik panaszkodtak a sportpályára, a sokszor elviselhetetlen hangzavarra, a labdapattogtatásra.
Lakótelepi dühöngők
– Rendszeresen visszatérő probléma a fogadóóráimon a fiatalok bandázása. Ez még inkább gond az iskolai szünetben. Az is sokszor elhangzik, hogy nem az ott élők gyermekei játszanak, hangoskodnak, bandáznak, hanem máshonnan mennek oda gyerekek. De akkor hol vannak az ott élők gyermekei? – kérdezte a képviselő, aki a közgyűlés sportbizottságának elnöke. Szerinte más generációknak építették a dühöngőket, ahonnan – megfogalmazása szerint – kikoptak a gyerekek. Ennek ellenére úgy véli, szükség van a grundokra, a lakótelepi dühöngőkre, ahol levezethetik mozgásigényüket a fiatalok.
– Hogy mi ez a mozgásforma? Nem tudom. Nem vagyok szakember. Azt viszont látom, nem a grundépítésé a jövő. Nem vagyok társadalomtudós, nem tudom, hogyan lehet megszólítani a mai fiatalságot. Talán olyan központokat kellene létrehozni, ahol nemcsak sportolhatnak, de más hasznos dologgal is eltölthetik a szabadidejüket a fiatalok – mondta Szentgyörgyi Pál képviselő.
* * *
Grundtitok
„Krisztián, lejössz játszani?" – hangzott az a kérdés, amely talán sokunk számára ismerős lehet. „Anya, lemehetek?" „Persze, de sötétedéskor gyere fel!" – és talán ezek a mondatok is ismerősek. Így működött ez, kérem, amikor valaki a grundra vagy már a panelkorszakban a játszótérre kéredzkedett le a szülőktől. Mi pedig mentünk. Loholtunk a haverokért, a tizedikre, a kilencedikre, az ötödikre, a szomszéd házba, végigjárva a cimbiket. Ők jöttek. Ugráltunk le a lépcsőn, miközben rugdostuk a labdát, melegítettük magunkat a nagy csörtére, vagy ahogy mi hívtuk, a bajnokira.
Futballoztunk. Tanítási időben a hétvégén, a szünidőben látástól vakulásig, amíg el nem kezdődött az iskola. De nemcsak mi tettünk
így Újszegeden a Csanádi utcában, a mi kis Charlton-pályánkon, hanem Makkosházon, az Északiban, Rókuson, Tarjánban, Petőfitelepen, Tápén vagy éppen Hattyason is hasonlóan cselekedett mindenki. Szentélyek alakultak ki a városban, olyan grundok, ketrecek, amelyeket mindenki a sajátjának érzett. Ezek voltak a mi stadionjaink.
Emlékszem, az Odessza II-es suli mellett volt a lakótelep legjobb pályája. Oda bejutni nem kis dolog volt. Idegennek nem is nagyon sikerült. Kispályázott mindenki, kiskapura, mandinerre, kapus nélkül. Kezdték a fiatalok, jöttek a felnőttek, akik között remek zsugásokat lehetett látni. Tátott szájjal figyeltük őket, azokat a cseleket próbáltuk ezután megcsinálni egymás között, amelyeket tőlük láttunk. Pattogott a labda a városban.
És mi van most? Néhány helyen nem is tudna játszani az, aki úgy gondolná, hogy akkor „meccsezzünk" egyet, mert akkora a gaz, sőt nem egy „ketrecben" kinőttek a fák is. A napokban körbejártuk Szeged ismert pályáit. Egy lélek sem volt a legtöbb helyen. Azt mondják, hogy meleg van. Nálunk is az volt 20, 30, 40 vagy akár 50 éve, de ki foglalkozott azzal, hogy olvadt a talpunk alatt a beton, porzott a grund. Ez senkit sem érdekelt. Rúgtuk a bőrt, ittunk a közelben lévő csapból, szedtünk egy kis vadringlót, majd mentünk vissza játszani. Sokszor már vaksötét volt, a madzagon lógó lakáskulcsot alig találtuk, legtöbbször már anya vagy apa szólt, hogy „Gyertek fel!", mert addig futballoztunk. Volt, hogy nyertünk, volt, hogy kikaptunk.
Érdekes, hogy a legtöbb megszólaltatott szegedi szakember és játékos is így nőtt fel. Mindannyian azt vallják, hogy a grundok, a játszótéren található futballpályák tanítják meg leginkább a gyerekeket a futballra. Lehet edzésre járni, a legjobb tanagyag ott fekszik a házak között, a sportpályákon. A cselek, a passzok, a gólok, a védekezés, a támadás. Csak az a baj, hogy 2013-ban egyre kevesebben tanulják a futball nevezetű tananyagot, üresek a pályák, így nincs is tankönyv. Mi is a magyar futball legnagyobb problémája? Lehet, hogy megfejtettük a titkot.
* * *
Kutasi, a labdavarró
[namelink name="Kutasi László"] (64) hatszoros magyar válogatott labdarúgó sok nagy csatát megélt pályafutása alatt. A DVTK együttesével kétszer megnyerte a magyar kupát, az NB I-ben bronzérmet szerzett. Népszerű volt a szegedi közönség körében is. Nem véletlen, hogy a lapunk által megszervezett, az elmúlt 108 év legjobb szegedi labdarúgója szavazáson az ötödik helyen végzett. A kiskunfélegyházi születésű Kutasi a pályafutását a grundon kezdte.
– Reggeltől estig futballoztunk. Elég volt egyet füttyenteni, máris összeverődött a csapat. Utcák közötti bajnokságok zajlottak Félegyházán. Édesapámat korán elveszítettük, így nem dúskáltunk anyagiakban, nem volt pénzünk labdára. A helyi Honvédnál azonban mindig leselejteztek labdákat, amelyeket a MÉH-telepre vittek. Én összeszedtem ezeket, és arra kértem Keserű Toni szíjgyártó mestert, hogy tanítson meg varrni. Elsajátítottam a mesterséget, így volt olyan, hogy három „zsugám" is volt, igaz, a legtöbb ludáj, ide-oda pattogott, de így is nagy meccseket játszottunk. Nem voltam jó gyerek, sőt, rossznak, nagyszájúnak számítottam. Szerencsém volt, mert a két bátyám, a nagyobb barátaim megvédtek.
– Mindig is azt vallottam, hogy futballozni a grundon az öregektől, illetve az edzésen az edzőktől lehet megtanulni. Grund nincs, illetve az edzők nagy része testnevelő tanár, éppen ezért tart itt jelenleg a magyar futball. Miért működik nálunk jól a vízilabdában, illetve a kézilabdában minden? Miért tartozik a két sportág a világon a legjobbak közé? Talán tanulni kellene, új dolgokat bevezetni, új edzésmódszert kitalálni. Órákig tudnék erről mesélni, de sokan kínainak tartják, csak kevesen értenek meg – fejezte be a beszélgetést Kutasi László.
* * *
Az utca ma már nem tanít
[namelink name="Buchholcz Gábor"], a Tisza Volán Focisuli utánpótlás-vezetője: – A tarjáni betonrengeteg grundjain nőttem fel. Éjjel-nappal pattogott a labda, a játszótereken és az iskolákban állandóan rúgtuk a bőrt. Akkoriban a szülők nyugodt szívvel engedtek el minket, a közbiztonság azóta romlott, így a gyerekek ritkábban kapnak kimenőt, és kevesebb gyerek van a grundokon. A hozzáállás sem a régi, hiszen sok gyerekre rászólnak a környéken lakók, ha zajt csapnak a futballal. Régen ez nem fordulhatott elő.
Az iskolák pályáira sem engednek be szívesen gyerekeket. Mi anno bemásztunk a kerítésen is, de ha volt felügyelő, általában békén hagytak minket, mert mi csak játszani akartunk. A mai fiatalok ugyanezeket az udvarokat és a játszótereket arra használnák ki, hogy a szabadban alkoholt fogyasszanak és cigizzenek, így érthető, ha nem szívesen engedik be őket azokra a helyekre, ahova mi a játék szeretete miatt jártunk.
Jól mondja kollégám, [namelink name="Szalai László"]: az akadémiákon minden gyerek [namelink name="Lionel Messi"] és [namelink name="Cristiano Ronaldo"] akar lenni, de nem sokat tesznek érte. Ehhez szükség van a labdarúgás iránti alázatra, amit a grundok alapoztak meg. A gyerekek nem a játék, hanem a társaság kedvéért járnak edzésre, ami óriási különbség.
A mi időnkben az utánpótlás rendszere is más volt. Előfordult, hogy valaki tizennégy éves koráig a grundokon focizott, és csak akkor fedezte fel egy jó szemű edző. Behívta a csapatába, és annak ellenére is gyorsan be tudott illeszkedni, hogy az alapokat az utcán tanulta. Manapság ez elképzelhetetlen. A gyerekeket már öt-hat évesen kiválasztják, akiknek szigorú követelményrendszernek kell megfelelniük. Tizenévesen hiába ügyes bárki a grundon, már nem tudja behozni a lemaradást, emiatt sem vonzó a játszótéren focizni.
A grund szépségét az jelentette, hogy akár nyolc-tíz évvel idősebbek ellen is játszhattunk, így rengeteget fejlődtünk. Ennek a lehetőségnek a hiánya meglátszik az utánpótláscsapatokba jelentkezőkön.
