Szeged és környéke

2014.10.24. 21:04

Jónás László: Nagyon szép életem volt

Szeged - Az ismert szegedi gyúrót, Jónás Lászlót (53) meggyötörte az élet. Első gyermeke csecsemőkorában meghalt, az ötödik nyitott szájpadlással született, neki magának súlyos érszűkületi probléma miatt 12 éve levágták a bal lábát. Azóta a jobbat is csak a csoda mentette meg. Mégis azt vallja, szép élete volt.

Imre Péter

– Évekkel ezelőtt elveszítette a bal lábát; hogyan lehet egy ilyen tragédiát feldolgozni?

– Tizenkét éve kezdtek „szabdalni", aztán abban az évben, július 14-én, a Bastille bevételének napján vágták le teljesen a bal lábam. Vagyis együtt „ünnepelek" a franciákkal, de nekem csak magyar pezsgőre telik. Továbbterjedő, súlyos érszűkület miatt amputálták, azóta a jobb lábamban is jelentkeztek a tünetek, de egy Szegeden praktizáló arab orvos kétszer is megmentette. Tudok hasonló betegségben szenvedő férfiról, ahogy magát is nevezi, a szalámiemberről, már mindent, kezet, lábat leszeleteltek róla, azóta ő a „törzsvendég" a kocsmában.

– A legtöbben ilyenkor összezuhannak, elhagyják magukat. Önnél ez másképpen játszódott le.

– A gyerekek kicsik voltak, a legfiatalabb alig 1 éves, ott volt előttem a cél: felnevelni őket. Az apukák álma, az együttfocizás is furcsán alakult a fiaimmal, ott álltam mankóval, pofán lőttek a labdával – nem tudtam elugrani –, jót nevettünk. Kifelé igyekszem vidámnak mutatkozni, de legbelül minden fáj, sírok, és attól rettegek, mi lesz, ha továbbgyűrűzik a betegségem. Ez nem történhet meg! Miután elváltunk a feleségemmel, szinte egyedül gondoskodom a gyerekekről, a legidősebb, a 21 éves Pesten tanuló és magát eltartó Éva kivételével velem élnek. Büszke vagyok rájuk, jó tanulók!

Energiával töltik fel Lászlót a gyermekei. A legkisebb, Bence és a legidősebb, Éva. Fotó: Schmidt Andrea

Energiával töltik fel Lászlót a gyermekei. A legkisebb, Bence és a legidősebb, Éva. Fotó: Schmidt Andrea
– A fiatalságát Budapesten töltötte, úgy tudom, sok sportágat kipróbált.

– Hétéves lehettem, amikor 1968-ban a fővárosba költöztünk, édesapám esztergályos, édesanyám takarítónő volt. De mindent megadhattak, mert a sportolás akkor ingyenes volt. Teniszeztem a KSI-ben, majd birkóztam, szinte minden sportágat kipróbáltam, számomra nem az eredmény, a mozgás volt a fontos. A nagy szerelemnek a foci számított, testvéremmel, Csabával sok meccsre kijártunk. Élőben láttam Taróczyékat, a három pingpongkirályt, Jónyert, Gergelyt és Klampárt, az igazi Fradit Nyilasi Tibiékkel, valamint olyan klasszisokat, mint Cruyff, Beckenbauer és Gerd Müller. Engem nem a mozdony, a sport „füstje" csapott meg. A sportnak hála fiatal maradtam, és rengeteg barátot szereztem.

 Névjegy

[namelink name="Jónás László"] 1961. október 8-án született Szegeden, a gimnáziumi érettségit Budapesten szerezte, míg a diplomát – már felnőtt fejjel, 4 éve – Szolnokon, nonprofit menedzserként. A fővárosban, a Róbert Károly körúti nevelőotthonban kezdett dolgozni, majd Szegeden, a Gyermek- és Ifjúságvédelmi Intézetben (GYIVI) folytatta ezt a munkát. Ezt követően lett gyúró – megszerezve a képesítést – a Medikémia röplabdásainál, az SZLC és a Kispest labdarúgóinál, majd a Szedeák férfi kosárlabdacsapatánál. Bal lábát 2002. július 14-én veszítette el. Négy gyereket nevel: Éva 21, Anna 19, Péter 17, Bence 13 éves. Büszke rájuk, mindnyájan jó tanulók.

– Majd jöttek a dolgos hétköznapok, nevelőotthonokban. Könnyű volt azokkal a srácokkal bánni?

– Nem, de kijöttem velük. Tizenkilenc évesen kezdtem a fővárosban, a Róbert Károly körúti, a bűn melegágyának számító, félzárt intézményben, 14–18 éves fiatalokkal. Megszerettek, volt, hogy egész éjszaka egymásnak adták a kilincset, kiöntötték a lelküket, meggyónták legféltettebb titkaikat. Mikor kapott utalványaikkal elmentünk vásárolni, és kijöttünk az üzletből, zsebből, kabátujjból húzták elő a cuccukat, hogy azt nekem lopták. Így fejezték ki ragaszkodásukat, jólesett, de mindent visszavittem az áruházba. Szegedre 1986-ban kerültem vissza, és évekig hasonló helyen, a GYIVI-nél, vagyis a Gyermek- és Ifjúságvédelmi Intézetnél dolgoztam.

– Mikor kezdett masszőrködni? A szegedi sportberkekben mindenki gyúróként ismeri.

– 1993-ban, a Medikémia férfi röplabdacsapatánál. De ez érdekes történet. Korábban Szegedről Budapestre ingázva gyógy- és sportmasszőri képesítést szereztem, és a munka, a tanulás mellett rendszeresen statisztáltam a Szegedi Nemzeti Színházban, biztos fizetéskiegészítést jelentett. Az egyik darabban a röpisek edzőjének, Nyári Sándornak a fia, Levente is szerepelt, és amíg meg nem jött az apja, én vigyáztam a srácra. Szóba elegyedtünk, azt mondta: gyere a csapathoz gyúrónak, meglátjuk, mit hozunk ki egymásból. A debütálásom jól sikerült, „felhoztam" őket, a Fáy utcában megnyertük a magyar kupát. Az első évben egy fillért sem kaptam, és megható volt, hogy a kupagyőzelem után, az ünnepi vacsorán a játékosok – amire ők hívtak meg – összedobtak 22 ezer forintot, az 1993-ban jó pénznek számított.

– Nem a Medikémia volt az utolsó állomás.

– De az egyik legszebb korszak. Később Méhes Gábor, az ismert sportriporter ajánlott be az SZLC labdarúgóihoz és a Szedeák kosarasaihoz, de dolgoztam, talán fél évig, a Kispest labdarúgóinál, Tóth Kálmán egykori olimpiai bajnokot helyettesítve – ott ismerkedtem meg és barátkoztam össze Kovács Kálmánnal és Torghelle Sanyival, valamint az Európa-bajnokságon szereplő férfi röplabda-válogatottal. Sportos, gyúrós pályafutásom alatt fantasztikus emberekkel hozott össze a sors, többen önzetlenül segítették gyógykezelésemet, például [namelink name="Hüvös Gábor"], a Röszke megyei első osztályú labdarúgói és a Szedeák, amely az amputációm után is alkalmazott. Ma is járok a kosármeccsekre, szurkolok nekik.

– Jelenleg is dolgozik?

– Két év szünet után, depressziós állapotomból ráncigált ki a Medikémia korábbi röplabdása, Berkes Zoli, az SZTE-EHÖK női röplabdacsapatának edzője. Alkalmanként nekik segítek, a lányok gyönyörűek, így nyugodtan állíthatom, én vagyok a legirigyeltebb szegedi férfi. Valamint a fizetség is óriási, egy sörért mindenre képes az ember, nem? Komolyra fordítva a szót: a sport valóban egy nagy család, sokan segítettek nyomorult helyzetemben.

Fotó: Schmidt Andrea

Fotó: Schmidt Andrea
– A gyerekek közül a legfiatalabb, a 13 éves Bence, úgy tudom, hasonlóan sportőrült, mint az édesapja. Igaz?

– Igen, próbáltam – fél lábbal is – belenevelni a sport, azon belül a labdarúgás és a Ferencváros szeretetét. Sikerrel! Kategóriájában többszörös diákolimpiai bajnok tollaslabdában, ami nem olcsó sport, de igyekszem minden fillért előteremteni, ami ehhez szükséges, inkább magamtól vonom el a falatot. Mint említettem, mindig akadnak barátok, akik segítenek, kicsit könnyítenek a helyzetünkön, például legutóbb 20 ezer forintot kaptam egyiküktől az 53. születésnapomra, ez mind – sőt, még egy kis plusz is – Péter szlovákiai osztálykirándulására ment. Amit kapok, azt nem tudom magamra költeni, de nem is tenném.

– Korábban már többször beszélgettünk, és említette: Bencével több labdarúgó-mérkőzésen jártak. Ezek fontos élmények?

– Többször jártunk már Fradi-meccsen, de minden sporteseményt szívesen látogatunk. A zöld-fehérek egyik bajnokiján [namelink name="Nagy Dominik"], egy fiatal labdarúgó Bencének adta a kapucnis melegítőjét, győri és ferencvárosi női kézilabdásokkal készültek közös fotók, gyűjt minden relikviát, legalább olyan megszállott a sportban, mint én. Amiben nem csalódhat, mindig csak pozitív lehet a viszonzás. Például Budapesten Fradi-mérkőzésre siettünk, amikor egy jól szituált, mint kiderült, szegedi házaspár állított meg minket, kérték a segítsünk. Pénzünk nem volt, de anyósom csomagolt 20 szendvicset, abból 10-et odaadtunk, később Bence kapott egy szurkolói kürtöt ajándékba. Mindig azt tanítottam, csak akkor kaphatsz, ha adsz is.

– Olyan pozitív a szemlélete, mintha semmi baj nem érte volna, végigsétált volna az életen. Honnan ez a lelkierő?

– Nem tudom, talán a mentalitásomból fakad, vagy a gyerekeim töltenek fel energiával. Igaz, az első csemetém, az 1992-ben született Attila csecsemőként halt meg, az utolsó, a 13 éves Bence nyitott szájpadlással született, 3,8 kilóról lefogyott 1,2-re, úgy nézett ki, mint a csontozott nyúl. A feleségemmel mindig bent voltunk nála az intenzíven. Nagyon dühös lettem Istenre, válogatott szidalmak közepette, mindennap mondtam: ne a sráccal szórakozzon, játsszuk le mi ketten ezt a meccset. Bencét megoperálták, rendbe jött, és rá 1 évre jelentkeztek a problémák a lábamon – megállapodtunk, Isten benyújtotta a számlát. De jól van ez így.

– Nem tudom, mit lehet ehhez még hozzátenni.

– Nagyon jó, szép életem volt. Azt csinálhattam, amit szerettem, jó embereket ismertem meg – ennél jobbat nem is kívánhattam volna magamnak.

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a delmagyar.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!