Gőzerővel nyomja a rockot Szurdi Zsolt

[namelink name="Szurdi Zsolt"] 1953. április 1-jén született Szegeden. Három gyermeke van: Bence, Gergő és Dóri. Középiskolásként öntörvényű volt, tanulni nem, csak zenélni akart. – Tizennyolc évesen jöttem rá, hogy a zene mellé tanulni is kell. Ekkor végeztem el estin a Ságvárit, a konzervatóriumban ütős hangszer szakon végeztem. Ekkor már muzsikáltam és korrepetitor is voltam, így el tudtam tartani magam. Ezután jött a Zeneművészeti Főiskola ütő-karvezetői szakja. Tanítottam zeneiskolában is. Ha valaki megkérdi, hogy mi a foglalkozásom, azt mondom: népi rocker – mondta Szurdi Zsolt. Kedvenc itala az ízesített sör. Kedvenc zeneszerzője Bach. Szereti Franciaországot, a Loire völgye közel áll a szívéhez. – Sok jó baráttal és zenésszel muzsikálhattam együtt, ami olyan életkedvet adott nekem, ami a mai napig kitart. Ma is nagyszerű emberekkel vagyok körülvéve. Csak jót kaptam az élettől a zenén keresztül – mondta.

– Jegyezd meg jól, míg a Föld kerek: mindig lesznek rockerek! – énekli a Pokolgép zenekar Gép-induló című számában. Valóban vannak és sokáig lesznek még Szegeden rockerek?

– A rocker életforma már 1953-as születésemkor létezett. Előtte már voltak a jampecek, dübörgött a hippikor, majd a beatből kialakultak a különböző rockzenei műfajok. A Black Sabbath 1968-ban már játszott, Hendrix és Joplin ekkor tündökölt. Ezeket a nagyokat kezdik újrahallgatni a mai fiatalok: rájönnek, hogy ezek az előadók igazi zenét csináltak. A szegedi Rock klubban is ez a helyzet. A hétvégi műsorok után két ifjú titán rockzenéket rak be, van egy zárt láncolatú rendszerünk, amin a régi bandák videoklipjei láthatók – nagyon szeretik a gyerekek. Új és fiatal rockközösségek alakultak: vannak kémikusok, biológusok, orvosok, jogászok, de kőművesek és festők is közöttük. Ez az a közeg, amiben nem az a fontos, hogy ki milyen társadalmi rétegből érkezett. Ezt lehántja az emberekről az örökké tartó rock életérzés. Bach-imádó vagyok, akit a legnagyobb dzsessz- és rockzenészek naponta játszanak gyakorlatként. Bach alkotta meg azt a zenei összegzést a barokk végén, ami a mai összhangzattan egyik alapja. A Rock klubban és a József Attila Általános Iskola és Szakiskolában is sokszor teszek be Bachot. A gyerekek szívesen hallgatják, hiszen mindennek ez az alapja.

Bach és Vivaldi

– A Gyík utcai iskolában ének-zene tanár. Mennyire fogékonyak az ott tanuló gyerekek a zene iránt?

– Sokáig nem tanítottam, hiszen az egykori Juhász Gyula Művelődési Ház épületében lévő Rock klub volt a munkahelyem. Iskolai rendezvényeken viszont sokszor játszottunk, és látták, hogy akár 300-400 gyerekkel is jól elvagyok. Amikor bezárták a Juhász Gyulát, megkerestek a József Attila Általános Iskolából: menjek el hozzájuk tanítani. Beültem egy órára. Tetszett, mert jó nehéz gyerekek ültek a padsorokban. Én is ilyen voltam, így nem ütött mellbe ez a dolog. Vegyes házasságból született líbiai és tunéziai tanítványom is volt, akiket rá tudtam venni, hogy mutassák be saját népük zenéjét. Inkább önmutogatásnak, semmint ének-zene órának nevezném a foglalkozásaimat. Kötelező komolyzenét is hallgatniuk, Vivaldit és Bachot szeretik, Bartókot kevésbé. Olyankor archaikus cigányzenével teszem befogadóképesebbé őket. Mindent hangszerrel tanítok nekik: az 1848-as dalokat például parasztzeneként adom elő. A népdalokat mindig az eredeti közegébe teszem vissza. Van néhány cigány származású tanulónk, akik nagyon jól járják a cigánytáncot. Az órák végén ezt a tudásukat is bemutathatják. Iskolai könyvből ma már szerintem nem nagyon érdemes ének-zenét tanítani a diákoknak.

A Gőzerő. 1987-től meghatározza Zsolt életét az együttes, és azt mondja, nagyszerű emberek veszik körül. Fotók: Kuklis István

– Világhírű rockzenész akart lenni kiskorában?

– A Szent György téren nőttem fel, cigány gyerekek között. Anyám énektanárnő volt, otthon állandóan zeneszót hallottam. Hatévesen már kötelező volt zongorázni tanulnom: a családban mindenki zenélt. Ekkoriban jelent meg az igazi rock and roll is a Szent György téren a cigány gyerekek kezében. Gitározni akartam, de az a hangszer már a bátyámé volt, ezért sokszor elcsentem tőle. Aztán abbahagyta a zenét, így a nadrágja után a gitárja is rám hagyományozódott. Hetedikben már keményen püföltem a hangszert. Tizennyolc éves koromig csak rockzenét játszottam, és Ciklon néven együttest is alapítottunk. Felléptünk a Ruhagyárban és a Vigadóban is, ahová piszok nehéz volt bejutni. De jóban voltunk mindenkivel, és hangtechnikánk is volt, ami akkor sokat számított. Tizennyolc évesen azonban megcsapott a folklór: megalapítottuk a KISZÖV-klubot Szegeden, ahol létrehoztunk egy városi népzenei klubot. Sokat játszottunk Pesten, táborokban vettünk részt. A szigligeti népzenei találkozóra is elmentünk, ahol Sebő Ferenc az együttesével lépett fel. Aznap este döntöttem el, hogy ezentúl népzenész leszek. Másnap már vásároltam is egy citerát magamnak, de egy csapatban mindig a hegedűs az úr, a többiek csak kísérik a prímást. Innentől kezdve a hegedű lett az életem. Játszom vele a Gőzerő zenekarban, a Szeged Táncegyüttesben és két darabban a Szegedi Nemzeti Színházban.

– Mit jelent önnek a Gőzerő?

– 1987-től napjainkig az életemet. A gőz mindent átszakító ereje kifeszíti a dugattyúkat: ez fejezi ki a mi népzenei hagyományokon alapuló rockzenénket is. Az alapítás környékén a fővárosban éltem, de nem szerettem Pestet. Azt viszont láttam, hogy milyen pezsgő rockélet folyik ott. Nem akartam, hogy a szegedi rockzenészek közül mindenki Budapestre költözzön, ezért visszajöttem Szegedre.

Kell egy klub

– Miért alapította meg a Rock klubot?

– A Régi idők focijában Minarik Ede azt mondta: Kell egy csapat! Nekem pedig egy klub volt az álmom, hiszen ez az életforma tizennégy éves koromtól hozzám tartozott. Akkor harminchárom klub volt a városban, mindenki tartozott valahova. A rádió olykor egy adásban összekapcsolta a szegedi klubokat, és szellemi vetélkedőket tartottak közöttük. Mindegyik klubnak volt saját zenekara, amelyek a színházban versenyeztek egymással. A Kristály például a Textilgyár bandája volt. Sok minden történt a harmincöt év alatt. A Tankcsapda is fellépett nálunk, akkoriban kezdtek ismertek lenni. Telt házat csináltunk kétszáz vendéggel. Csak a koncert végére értem oda, a plafonról csöpögött a víz, olyan nyomás volt a teremben. A legendás eFeMeR zenekar is játszott nálunk, egy itt tanuló amerikai dobosuk volt. Négyszázvalahány jegyet adtunk el a koncertjükre, az volt a csúcs a régi helyünkön.

Laza rockapuka

– Tekerőlanton játszó Gergő fiával sokszor lép fel. Milyen a kapcsolat vele a színpadon és azon kívül?

– Mindketten április 1-jén születtünk, ugyanolyan nehéz gyerek most, mint amilyen én voltam. Nagyobb fiam joghallgató, a kislányom egy tündér, Gergő a jég hátán is megél. Nyolc éve tanítgatom nyenyerézni, lassan tizennyolc éves lesz, egyre többször jönnek hozzánk a haverjai, kevesebb időt akar zenélni, viszont egyre jobban játszik, ezért szeretek fellépni vele. Már nem órákat, hanem próbákat tartok vele. Talán még nem értékeli annyira ezt, de majd fogja. A tekerőlant egész életében el fogja kísérni, ezt nem lehet kiirtani. Laza rockapuka vagyok. Persze sokat mesélek neki arról, amiket mi éltünk át, de a komolyabb helyzeteket minden korosztálynak magának kell megoldania.

– Mit szeret csinálni szabadidejében?

– Legfőképpen gyakorolni, de gyerekkorom óta minden reggel elmegyek úszni és szaunázni a fürdőbe. A futball volt még az én sportom, de hála istennek nem maradtam benne. A magyar zene és virtus sokkal jobban elismert a világban. A zene segített abban is, hogy sok országban megforduljak. Maradhattam volna külföldön is, de a szívem mindig hazahúzott. Sok barátom emigrált, de szép lassan mindenki visszatér. Én nem tudtam volna soha elképzelni máshol az életemet.