Vörös László, a deszki tortakirály

– A süteménykészítést hagyományosan inkább női foglalatosságnak tartják. Önt mi vonzotta a cukrászatban?

– Édesanyámnak már egészen kiskoromtól kezdve segítettem a konyhában. Nagyon hamar eldöntöttem, hogy cukrász szeretnék lenni. Sokat nélkülöztem gyerekként, úgy gondoltam, hogy a cukrász-szakács szakma kitanulásával az ételben többé nem fogok nélkülözni. Klárafalván születtem, de Szegeden jártam általános iskolába. A vendéglátó-ipari tanulóiskolába felvételiztem, 1963-ban már a Virág cukrászdában tanultam ki a mesterséget. A próbaidőm olyan jól sikerült, hogy ott is végeztem: örülök, hogy újra megnyílt a cukrászda, Szegednek szüksége van egy ilyen patinás helyre. A Virágban 1971-ig dolgoztam, majd megnyitottuk a Tisza Gyöngyét. Ott a cukrászat mellett kitanultam a szakácsszakmát is. Deszkre 1974-ben kerültem a feleségemmel: az Áfész itteni cukrászdájában kezdtünk el dolgozni a szerb templomnál.

Tíz forintos munkadíj

– Kinek készítette első édességét, és hogy sikerült?

– Már tanulókoromban sütöttem otthon tortákat, főleg lakodalmas megrendelésekre. Sose felejtem el: hozott anyagból készítettem ezeket, tíz forintos munkadíjért. Olyan sok volt akkor a lakodalom Klárafalván, hogy olykor két-három napig nem hunytam le a szemem. Akkor még a citrom-, a csoki- és a mogyorótorta volt a legmenőbb. Ma már sokkal kevesebb az esküvő.

– Miért döntött úgy, hogy családi cukrászatot alapít Deszken?

– Jól ment az üzlet a másik cukrászdában, ezért mertem belefogni a vállalkozásba. 1981-ben nyitottuk meg a Vörös-Szekfű cukrászdát, rá hatvan napra a másikat bezárták. Sokan a mai napig megállnak a cukrászda cégére miatt, bejönnek a fagyizóba, és figyelmeztetnek minket, hogy a virág nevét g-vel írják, javítsuk ki. A feleségemet Szekfű Katalinnak hívják, így a cukrászda neve nem a virágra utal. Hagyományos sóleves fagylaltgépekkel kezdtünk, nagyon sokat kellett dolgoznunk, de legalább háromszor annyi fagyit adtunk el, mint most.

– Egy autós sem hagyta volna ki akkoriban, aki Makó és Szeged között járt, hogy ne ugorjon be önökhöz egy gömb fagyira. Mi volt a titkuk?

– Akkor és most is hagyományos módon, házi tejből és tojásból készítjük a fagylaltot. Két-három napos tojásokat használunk, a pihentetésük nagyon érződik a fagylalt ízén. A sikerhez persze az is hozzájárult, hogy a 80-as években még nem volt szinte minden utcában egy cukrászda, mint manapság. Szenvedélyes vadász is vagyok: hagyomány, hogy aki kilő egy rókát, az vendégül látja a társait. Én egy tálca krémesre.

– A Hansági Ferenc alapítványi iskola létrehozásánál is bábáskodott. Egyik céljuk a hazai vendéglátós dinasztiák alapítása és fenntartása. Önnek sikerült: mindhárom gyermeke a családi vállalkozásban dolgozik.

– Az alapítványi iskolát 1991-ben hoztuk létre, az első évfolyam 22 főből állt. László fiam az első végzős osztály tagja volt. Volt olyan év, hogy 700-nál is több tanulónk volt, ma 380-an vannak. Nekem nem kellett nagyon noszogatni a gyerekeimet, 1995-ben Újszegeden is nyitottunk egy cukrászdát, amit a lányom vezet. Úgy tűnik, hogy a hatéves fiúunokámat is nagyon érdekli a cukrászat, sokat bejár a műhelybe, az asztalhoz tolja a széket, és segédkezik a sütikészítésnél. A tízéves kislányunokámat a fagylalt érdekli jobban. Ezt az anyukájától örökölte, Eszter már kisgyerekként a deszki cukrászdánkban adagolta ki órákon keresztül a fagylaltot a vendégeknek. Nagy copfja volt, imádták őt a betérők.

– Gasztroforradalom van Magyarországon, és ez a cukrászatra is vonatkozik. Minap látogatott Budapestre a Tortakirály című cukrász-reality show főszereplője, Buddy Valastro. Mi a véleménye a műsoráról, illetve a magyar cukrászokról?
 

– Nézem a műsorukat, vannak jó meglátásaik, de olyan hatalmas, többemeletes tortákat készítenek, amiknek az állaga nem lehet valami puha. Ezenkívül a rengeteg ételfesték sem az ízlésem szerint való. Hol áll a magyar cukrászat? Pataki János szövetségi elnökünk volt négy évig a cukrász-világszövetség elnöke. Ez azért jelent valamit. Ugyanakkor mások a cukrászati szokások Európában, Franciaországban például egyre inkább a csokoládék felé tolódik el a fogyasztás. Ha náluk egy tortaszeletet meglátnának, nem ennék meg, azt hinnék, kimaradt valahonnan. Ott a minitorták élik világukat. Leginkább a csomagolásban vannak elmaradva a magyarok, hiszen az jelentősen megnöveli az árat. Külföldön erre már nagyon adnak: egyre fontosabb a dizájn. De én is szeretek alkotni és újítani: amikor megszülettek az unokáim, mindkettőjük tiszteletére csináltam egy süteményt. A Berill-torta egy mákos-málnás-tejszínhabos szelet lett, a Benett-torta narancsos-csokoládés. Ezek a mai napig kaphatók nálunk.

Hatszáz szeletes torta

– Hogyan látja a hazai cukrászat jövőjét?

– Sajnos alig van utánpótlás. Akik végeznek, azok közül szinte senki nem marad a szakmában: szombat–vasárnap nem nagyon akarnak dolgozni az emberek. Ráadásul nem könnyű mesterség a miénk: mindent időre és pontosan kell elkészíteni. Régen nagyon nagy lakodalmakba ezer szelet süteményt is vittünk. A legutóbbi nagy megrendelésünk Kistelekre szólt: egy hatszáz szeletes, hétemeletes menyasszonyi tortát kellett csinálnunk. Két napig foglalkoztunk vele. Nagyon sok mesterséges színezéket lehet már a tortákhoz használni, de ezeket én elvetem. Narancsot, zöld diót és dinnyét kandírozunk minden évben, ezek lesznek a mi természetes színezékeink.

– Szakmája nagy kreativitást igényel. Mivel szeret még foglalatoskodni?

– Éppen a papagájaimnak csinálom a téli lakhelyét. Régi hobbim a vadászat, tagja vagyok a helyi vadásztársaságnak. A legnagyobb trófeám egy gímszarvas volt. A vadászat nem öncélú öldöklés: gondozni és nevelni is kell az állatokat. A megszaporodott populációt meg kell ritkítani, a beteg állatokat pedig ki kell lőni. Az udvar is a büszkeségem, ezt is mindig csinosítgatom. Alig járok be Szegedre, nekem az a pihenés, ha kiülök a halastavam mellé. Emellett persze az unokáim is kitöltik az életemet.