Lakatos, menedzser, tanár, aki hegesztőpálcával mutat utat

[namelink name="Vér Sándor"] 1957. április 14-én született Szegeden. Érettségi után megszerezte a gépésztechnikus, hegesztő műszaki szakember, a közép és felsőfokú menedzser képesítéseket, majd a tanárképző főiskolán  pedagógia–technika szakos tanárként diplomázott. 48 évesen kezdte el a főiskolát, 52 évesen fejezte be: mint mondja, 14 éves kora óta nem volt olyan öt év, amelyben ne tanult volna. A szakmunkásképzéssel foglalkozó, idén 25 éves Baustudiumot 2005 óta vezeti, de egyre nehezebb körülmények között: a képzésre fordított állami támogatás évről évre csökken, ahogy a tanulók száma is, pedig többek között az ács-, asztalos-, hegesztő-, szabó-, villanyszerelő-, kőműves- és kárpitosképzésekből válogathatnak a hozzájuk jelentkezők a kft. szegedi, makói, hódmezővásárhelyi vagy szentesi telephelyén.   

–  Adott már ki történelmi témájú könyvet, pedig a szakmája szerint lakatos, szakoktató. Hogy is van ez?

– Kell egy kis szellemi desszert, amivel lekötjük a fölös energiánkat. A hétköznapokban menni, harcolni kell, utána valaki focit néz, a másik moziba megy. Engem minden érdekel. Több alkalommal táboroztam határon túli tanulókkal. Akadt, akinek  a csodaszarvasról még épp volt elképzelése, de a turulról már nem. Így ezekről, a trikolór születéséről, a magyar  címerről készítettem egy összefoglalót, amely könyvvé bővült, amelyet középiskolásoknak szerkesztettem. Mindig van aktuális hobbim. Régi az érdeklődésem az eszperantó (az első mesterséges eredetű segédnyelv) iránt, havonta egyszer eljárok a helyi körbe. A kocsiban pedig Anjo Amika, azaz Lászay Anna eszperantista énekes dalait hallgatom, gyönyörűen énekli  például az Ave Mariát is ezen a nyelven. A katonaságban három hét alatt átvettem egy nyelvkönyv háromnegyedét, és leveleztem Barcelonába, Kijevbe, de ma már nem beszélek eszperantóul. Jellemző, hogy sok mindennek megismerem a felületét, de azután továbbmegyek. Ilyen például a bélyeggyűjtés, a numizmatika, az ősi magyar kultúra, az íjászat. A rovásírásba azért mélyen beleástam magam, de terveztem egy kengyeles zsebkést is, bár a prototípusát valaki lenyúlta.  A családom minden tagja bogarasnak tart, viszont úgy vannak vele,  hogy a hobbijaimra – a hexasakktól a fafaragásig – fordított költségeim nem többek, mintha cigarettáznék, és időnként a kocsmát is meglátogatnám, vagy a kedvenc sportcsapatom meccseire utazgatnék.  De a két felnőtt gyermekem és a feleségem is érdeklődik a dolgaim iránt.

Félúton dőlt el a sorsa

– Négy évtizedet töltött már az egykori szegedi DÉLÉP-telepen: 42 éve  ipari tanulóként járt oda, most a szakközép- és középiskolások gyakorlati helyéül szolgáló Baustudium vezetője, oktatott is itt. Milyen út vezetett a katedráig?

Elégedett a tanulók munkájával Vér Sándor. Bár az ő területe a lakatosszakma, a fa megmunkálása is érdekli.

– Ahogy a mai fiatalok, én sem tudtam, mivel szeretnék foglalkozni. Egy volt csak biztos: mindent szétszedtem, az más kérdés volt, összerakom-e. Körülöttem mindenki a mezőgazdaságban dolgozott, de én nem szerettem. Villanyszerelőnek nem mehettem, mert a karbantartót akkor rázta meg az áram, ahogy kőművesnek sem, mert akkor esett le egy szaki az állásról. Mondták, hogy legyek szerkezetlakatos, de körülöttem senki nem tudta, mi az. Nem tetszett, de ultimátumot kaptam: vagy tanulok, vagy megyek a téeszbe. Úgy megijesztettek, hogy 3 év múlva az országos szakmai versenyen egy ponttal csúsztam el az első helyről. Hazafelé az oktatóm, Vakulya István arcán ekkor azt láttam: sokkal jobban örül, mint én. Nem értettem a jókedvét, de félúton eldöntöttem, hogy én is oktató leszek. Mert megcsinálhatok életemben száz míves kaput, az csak száz kapu, de ha  csak tíz tanulóból nevelek jó lakatost, az már ezer kapu. 20 évig tanítottam, mielőtt átvettem volna a kft. vezetését.

Mesterségek becsülete

– A Nemzetgazdasági Minisztérium adatai szerint több tízezer betöltetlen álláshely van Magyarországon,  több ezer szakmunkás hiányzik az országból, miközben a több mint 100 ezer közfoglalkoztatott nélkül 6,4 százalékos a munkanélküliség. A szakmáknak van ma becsületük?

– Csökken. Nagyszüleim idejében  egy gépészember, aki a cséplőgépre felügyelt, király volt. Nagyanyám mesélte, egyszer csépeltek, de a gépnek a hangja furcsa volt: a mester már rohant is, fel ne robbanjon, mert már tudta, hogy baj van. De minél több van egy szakma képviselőiből, annál jobban csökken a megbecsültségük. Aki akkor technikusként kikerült mondjuk a Dériből, az egy mai üzemmérnök tudását birtokolta. Azóta csökken ez a szint is, így a szakmák leértékelődnek. Ám az csak a felszín, hogy most hiány van szakmunkásokból, ennél összetettebb a probléma. Az a baj, hogy kevés a profi szakember, mert gyenge eredménnyel már be lehet jutni a szakmunkásképzőbe. A jó szakmunkásokat viszont nem fizetik meg: a vállalkozónak több terhet kell viselnie,  a bevételek és a befizetendő járulékok nincsenek egyensúlyban. A fizetőképes kereslet gyenge, a jó szakembert nem tudják megfizetni: így az vagy elmegy külföldre, vagy maga is vállalkozó lesz, de nem lehet mindenki az. Németországban egy festő közel annyit keres, mint egy szakorvos. Az a baj, hogy a legjobb szakemberek mennek el.

Vér Sándor irodájának falán lóg többek között egy intarziás magyar címer. Egy tanulótól kapta. – A gyerekek általában valamely nagy világmárkát mintázzák a fába, ám az egyiküket semmi nem érdekelte, majd egyszer csak megjelent a címerrel: tökéletes lett. Mi volna, ha még érdekelné is? – kérdezte az ügyvezető, aki előtt az asztalon egy nyitott bőr tolltartó állt, szintén a tanulók készítették. Táskájából egy saját készítésű barátságpálca is előkerült: a tetejét egy székely kopjafa motívumai díszítik, lentebb rovásírásos szöveg olvasható – régen a rovásbotra vésték az „infókat" egymásnak elődeink .

A „barátságpálcán" többek között egy napjelkép is található, mert a felesége vezetékneve is Nyári, de a napszimbólum istent is jelent. A fali képén Don Bosco, azaz Bosco Szent János atya látható, elmondása szerint azért van az irodájában a róla készült portré, mert ő volt az első „csoportos szakképzéssel" foglalkozó ember. Az 1800-as évek közepén összegyűjtötte a csavargó utcagyerekeket és árvákat, és tanítani, nevelni kezdte őket.

Heti ezer forintból élni

– Milyen kihívásokkal találkozik egy szakoktató egy tanárral szemben?

Büszkén mutatja a tanulók készítette univerzális tolltartóját Vér Sándor, mögötte a falon Don Bosco portréja. Fotók: Frank Yvette

– Akik hozzánk érkeznek, nem rossz képességűek, hanem elhanyagoltak családi vagy társadalmi szinten. Esély lehetne a szakma az ilyen-olyan okból hátrányos helyzetű gyerekeknek, ám a legjobb oktatóim azt mondták, ők ezt ennyi pénzért nem csinálják, nincsenek megbecsülve. Egy oktatónak hihetetlen felelősség a gyakorlati képzést felügyelni, nemigen marad erejük a gyerekre is figyelni. Pedig nagyon érdekes a gyerekek lelki világa, ezt nem lehet soha megszokni vagy megtanulni, mindig találkozunk újjal. Nehéz sorsok vannak. Egy tanulómnak, egy állami gondozott szőke fiúnak mindig anyagi problémái voltak. Többször kihúztam a bajból. Amikor 18 éves lett, az édesapja előkerült, otthagyta miatta az iskolát, pedig 1-2 hónapon belül végzett volna. Úgy köszöntem el tőle, hogy megígértettem: a pénzét ne adja oda senkinek, még ha kidobják se. Egy hónap múlva az édesapja elzavarta. De idővel felélte a pénzét, és amikor meglátogatott, elmesélte: heti 1000 forintból él, kutyakaját eszik. Van, akit nem lehet megmenteni, de sok aranyos esettel is találkozunk. Az oktató egy pótszülő lehetne. Egy tanár heti pár órát tölt csak a diákjaival, de  a  szakmunkástanulóknak heti 40 órát vannak az oktatójukkal, baráti körük  vagy van, vagy nincs, a szüleik ellen pedig lázadnak. Egy srác csak nekem merte elmondani, hogy terhes a barátnője. Akkor nem tartották meg a babát, de később rendbe jött a sorsuk, és gyermeket is vállaltak.