Ördög Ferenc, a megszállott szegedi szabólegény

– Mikor döntötte el, hogy szabó lesz?

– A családban nem volt senki szabó, nyolcadik osztályos koromban pedig még én is szakácsnak jelentkeztem. Váratlanul bukkant fel egy lehetőség. Egy szomszéd pajtásom csábított el az általános iskola után a Szegedi Férfi és Női Divatszabó Vállalathoz. Pár hét próbaidő után felvettek, nyár végén pedig beiratkoztam a 624-es ipari tanuló iskolába. Akkoriban még lábbal hajtásos gépekkel dolgoztunk, és azonnal lenyűgözött a varrógépek működése. Annyira tetszett, hogy önként vállaltam a napi és heti karbantartást. Amikor a dolgozók hazamentek, maradtam, szétszedtem, olajoztam, zsíroztam, kipróbáltam a gépeket.

Hatforintos órabér

– Ez csak gyakorlat volt, vagy fizetést is kapott érte?
– A 60-as években Szeged még tele volt jó szakemberekkel, akik szívesen vették maguk mellé az érdeklődőbb és tehetségesebb tanulókat. Nemcsak oktattak, hanem neveltek is. Emlékszem, még a testtartásunkra is ügyeltek. Gyakran figyelmeztettek, hogy húzzam ki magam, nehogy púpos legyek a sok görnyedéstől. Fél éve tanultam még csak, amikor a mesterem felajánlotta, hogy ötforintos órabérért alkalmaz otthon. Erre a főnököm ráígért egy forintot. Örültem a fizetésnek, mert így volt miből elvinni a lányt hétvégén a Fáklya moziba. Akkoriban 3 forint 50 fillér volt a jegy, természetesen az utolsó sorba. Az első igazi, havi fizetésem, emlékszem, 1800 forint volt. Persze meg is kellett dolgozni érte. Volt olyan időszak – már szinte hihetetlen –, hogy 16-18 órákat varrtam naponta, úgyhogy nálam a sláger kicsit másként hangzott: 16 óra munka, 4 óra szórakozás és esetleg 4 óra pihenés. Szerencsére a mai napig elég nekem pár óra alvás, és utána szántani, vetni, aratni is befoghatnának.

 – Hány évig volt hűséges a Divatszabó Vállalathoz?

 – 30 éven keresztül dolgoztam ott. Sok kollégám időközben átment a Ruhagyárba a jobb kereseti lehetőség miatt. Az utolsó pillanatig kitartottam, a lakatot is én helyeztem a vállalat utolsó üzletének ajtajára, mikor bezárt. Engem is kerestek jobbnál jobb ajánlatokkal, de bevallom, nem bírtam volna a monotóniát, az egyhangúságot. Ott 8 órán keresztül varrt az ember, csak zsebeket vagy gombokat. Mindig mozgékony voltam, nem tetszett. Divatszabóként, ha befejeztem egy öltönyt, tudtam benne gyönyörködni. A Ruhagyárban nem lehetett az ezredik felvarrt zsebet csodálni. Hiába volt jobb a kereset, nem érte volna meg.
 

– A vállalat bezárása után jelentkezett máshová?

– Hazamentem. Akkor már saját kuncsaftkörrel rendelkeztem. Akadt, aki lemorzsolódott, sokan azonban akkoriban még nagyon ragaszkodtak egy-egy jó szakemberhez. Van, aki máig visszajár. A napokban jött éppen hozzám a volt kábelgyár egykori igazgatója, hogy a 25 évvel ezelőtt általam varrott öltönyt alakítani kellene egy kicsit. Sajnos egyre kevesebben keresnek. És persze nem is olyan igényesek manapság a férfiak. Többnyire konfekcióban járnak. Nem bántom a konfekcióipart, de más azért egy szép, méretre szabott öltöny egy jó minőségű anyagból. Sajnos az anyagok is egyre silányabbak.

– Akadt kuncsaft, aki olyan öltönyt akart, amelyről ön előre tudta: nem fog jól állni neki?

 – Akadt, aki el volt egy kicsit varázsolva. Őket óvatosan próbáltam rábeszélni a divatra, hogy mi ideális az alkatukhoz. Egy 140 kilogrammos emberen egy trapéznadrág például nem szép látvány. Mindig a megrendelőnek van igaza, de azért nagyon óvatosan lehet rá utalni, hogy esetleg mi előnytelen a számára, és persze picit mindig lehetett csalni. A férfiak hajlamosak főleg hastájékon erősödni. Történt olyan eset, hogy egy házaspár járt nálam, és az asszonyka kérdezte, hogy erre a nagy hasra hogy lehet majd szabni. Mondtam, ne aggódjon, a felét el fogom tüntetni. Úgy is lett.

Nemcsak gyűjt, fel is újít

– Mikor kezdte el gyűjteni a szabószakma kincseit?

– Már hat hónapos ipari tanuló koromban elkezdődött, azóta folyamatosan gyarapodik a Szegeden és környékén munkálkodó szabó kisiparosok használati tárgyainak gyűjteménye. Az első darab egy varrógép volt. Nemcsak gyűjtöm, hanem fel is újítom a munkaeszközöket, konzerválom az utókor számára. Negyven évvel ezelőtt tettem rendbe a pincét, azóta itt tárolom a kincseimet. Korábban a lakásban voltak, de mikor egy vasárnapi napon, hazatérvén a dorozsmai vásárból, próbáltam az ötvenegyedik vasalót elhelyezni a szekrény tetején, azt mondta a nejem: ha még egyet hazahozol, mindet ledobálom az utcára. Megjegyzem, a harmadikon lakunk. Kicsit megijedtem, úgyhogy rögtön tele is pakoltam egy sporttáskát, és lehordtam a gyűjteményt a pincébe. Csak a legszebb gyűszűk maradtak a lakásban, bár abból is akad több mint ezer darab. Tizenöt éve lehoztam a baráti körömet, akkor kapott először nyilvánosságot. Le voltak nyűgözve. Azóta szájhagyomány útján terjed a híre. Jártak már nálam iskolás csoportok is, aztán a diákok visszajöttek a szüleikkel. Bárkit szívesen látok. Sok darab adományként került hozzám, sokat megvásároltam. Volt, hogy másfél óráig alkudoztam néhány gyönyörű erdélyi ruhára, és hat hónapig fizettem. Jó sokat kellett varrni értük, de boldog vagyok, hogy végül csak bekerültek a gyűjteménybe. Nyugdíjasként már nagyon meggondolom, hogy mit veszek és mennyiért. Manapság is rendszeresen vásározok, csak kevesebb dolgot találok. Akadt, aki erre azt mondta: azért van ez, Feri, mert már mindent felvásároltál.
 

– Van kedvenc darabja a gyűjteményben?

– Mind az. Nem tudnék választani a több száz darabos vállfagyűjtemény vagy a varrógépek között. Igazi megszállott szabólegény vagyok. A legrégebbi, egy kis, kecses, női, háztartási varrógép 1872-ből származik. Volt, hogy hazahoztam egyet, és elkezdtem bütykölni. Szétszedtem este, lezsíroztam, olajoztam. Az első összerakásnál öt marék alkatrész kimaradt. Akkor újra szétbontottam, megint nekiláttam. Újra és újra. Jött a nejem éjfélkor, aztán hajnalban, hogy mit matatok még. Reggel 6-kor ment a gép, gyönyörű állapotba hoztam, bár még akkor is kimaradt egy csavar. A mai napig nem tudom, hová való. Aztán ott vannak a szabászollók, a híres Fagler család rézvasalói, a gombok, a divatlapok, a régi címeres oklevelek, írásos emlékek. Mind-mind kitüntetett helyet foglal el a szívemben.

Az utolsó férfiruha-készítő osztály

 – Mi lesz a gyűjtemény sorsa?

 – Nem tudom, ha én nem leszek, a családom mit fog vele tenni, mert nincs, aki ezt továbbvinné. A családtagjaim nem piszkálnak, elfogadnak, de többet is tartózkodhatnának a pincében, olyan szívesen mesélnék a munkaeszközökről. Az biztos, hogy nincs az a kereskedő, akinek odaadnám, bármennyit is ajánlana érte. Nagyon szeretném, hogy Szegeden maradjon, és persze egyben. Elismerem, hogy sok, talán szelektálni kellene, de nem tudom rászánni magam. Mindennek tudom, hol a helye. A gombgyűjteményem több mint százezer darabos, de ha vásárban járok, rögtön meg tudom mondani, melyik portéka hiányzik. Egy részét a hatvanadik születésnapom alkalmából már a múzeumnak ajándékoztam, egy ideig ki is állították a Fekete Házban.

– Mi lesz a szabószakma jövője?

 – A konfekcióipar, a turkálók és a Távol-Kelet teljesen kiütött minket. A 60-as években körülbelül 100 szabó kisiparos dolgozott Szegeden, csak a Fekete Sas utcában öten egymás mellett. A 80-as években már utánpótlás sem volt. Emlékszem, 15 évvel ezelőtt úgy írták alá a vendégkönyvemet, hogy az utolsó férfiruha-készítő osztály. Persze manapság sok ügyes divattervező van, de az nem ugyanaz. Azt a ruhadarabot el is kell készíteni, hétrét görnyedve a varrógép előtt. Egy kezemen meg tudom számolni, hogy mennyi önálló férfiszabó akad manapság a városban. Ki merem jelenteni, hogy a rendelt, mérték utáni úri szabóság meghalt, és szerintem nem is fog feltámadni. Hol vannak itt már urak? Szakember sincs, de igény sem, hiszen pár száz forintért megveszik a ruhákat a bálás üzletekben. Egy méter anyagot nem kapok annyiért. Esetleg egy spulni cérnát. Nálam is ha félévente befut egy öltöny, havonta egy nadrág, azok is csak javítások a régi kuncsaftoknak.