Térvár nem a világ vége

– Egy újságíró idejött annak idején, majd felelősségre vont bennünket, hogy szomszédként miért nem figyeltünk – emlékszik a tragédiára [namelink name="Csépe Imre"]. Térvár néhány kilométerre van Tiszaszigettől, igaz, a busz ritkán kanyarodik ki az egyutcás településre, de gyalog is csak negyedóra a falutól.

Most a házak mögött a határzár áll, jóval korábban az utca a kerítés felőli oldalon húzódott, lényegében akkor fordult meg az utcafront, amikor itt húzták meg a határvonalat. Összesen sem lakhatnak itt ötvennél többen, az őslakosok a szabadságot szeretik, a beköltözők a nyugalomra vágynak. Térvár arról lett híres nyolc évvel ezelőtt, hogy az egyik házban megfagyott egy asszony. A házat azóta lebontották, új falakat húznak a telken.

Tanultak a fagyhalálból

– Nem gondoljuk, hogy felelősek lennénk. Diplomás asszony volt, megszűnt a munkahelye a rendszerváltáskor, akkor került ide. Helyes nő volt, borzasztó, hogy ez történt. A szomszédunkban lakott egy másik néni, sajnos ősszel ő is meghalt, nagyon beteg volt. De a fagyhalál után mindennap néztük ennek a néninek a kéményét, nyáron arra kértük, hogy tegyen egy rongyot az ablakba, ha minden rendben van. Nem könnyű itt az élet, de nyugalom, csend van – néz ki az ablakon Csépe Imre. A házaspár húsz éve él Térváron, pedig házuk van bent a faluban, Tiszaszigeten.

Felöklelte a bika, ki kellett venni a fél veséjét

– Az állatok miatt költöztünk ki, mindig mellettük kell lennünk – magyarázza a kényelmes falusi ház feladását Csépe Imre. – Vannak juhok, borjak, baromfi – mutatja a nyugdíjas traktoros. – Most nincsenek bikák, tavaly ősszel adtuk el az utolsót – meséli az idős férfi, akit felöklelt a bika, ezért ki kellett venni a fél veséjét. – Nem könnyű itt az élet, de munkára szoktattak bennünket gyermekkorunkban – mutatja a felesége a kamra megpakolt polcait.

Persze Térváron alig van térerő, internetet sem nagyon lehet használni. A házak többségében villany, víz van, gáz nincs, így főként fával fűtenek. Ráadásul az idevezető keskeny út igen kátyús, bár valószínűleg nem emiatt ér ki a mentő két óra elteltével. Csépéékkel előfordult, hogy a férfi rosszullétekor sokat kellett várni a segítségre, bár azt elismerik, hogy egy rokon stroke-ot kapott náluk, akkor tizenöt perc alatt odaért a rohammentő.

– Azért Térvár nem a világ vége – próbálja árnyalni a Térvárról festett képet Csépe Imre. – Ismerem minden zugát a helynek, itt voltam határőr 1972-ben. Tízezer-kilencszáztizenhat lépés az átkelőtől a Tiszáig.

Betelepülők és őslakosok

– Az idén már nem költözünk – mosolyog az év utolsó előtti napján mókásnak hangzó mondaton Bartos Szabolcs mestercukrász és [namelink name="Bozsóki Veronika"]. A fiatal pár éppen a ház körül foglalatoskodik a Tiszaszigethez tartozó Térváron. Bartosék három évvel ezelőtt vették meg a házat, a maguk erejéből próbálják rendbe hozni apránként. – Mindig azt mondjuk, hogy az idén már beköltözünk, de mindig halasztódik. Reméljük, hogy jövőre már teljesül a vágyunk – néz férjére Veronika, karján egy másfél év körüli kisfiúval.

– Én itt nőttem fel, az édesapám is itt született – ezt már [namelink name="Mára András"] meséli. Sokkal bővebben nem akar beszélni, de annyit még elmond, hogy mezőgazdasággal foglalkozik, s bár nem helyben, de esze ágában sincs elköltözni innen.

– Édesapám még itt járt iskolába – mutat a mellettünk levő épületre. – Ötven évvel ezelőtt zárhatott be az iskola, majd a téesz gulyásait szállásolták el benne. Ma is lakott. Nézzen körül, ez maga a szabadság – búcsúzik el Mára András.

Az egykori iskola épülete lehangoló állapotban van, szemmel láthatóan egy család lakja, de ottjártunkkor csupán egy fiatal nő etette éppen az állatokat. A ház mögött birkákat terelt egy férfi a gyepen, a határzár felé.