Taigetosz-törvény: Nem tettem érte, hogy diszlexiás legyek, írja egy szegedi lány

T. törvényhozók! - kezdi a levelet a szegedi Gitay-Gorzó Réka, aki orvos szeretne lenni. "Gondoltak már abba bele, hogy ÉN aki diszlexiás vagyok egy percig sem tettem azért, hogy én diszlexiás legyek? Higgyék el nekem, ki merem jelenteni ország világ előtt, hogy nem tettem érte! Mégis évek óta, pontosabban mióta az iskolában az első tanévet kezdtem, na, pont azóta szenvedek vele."

Rékát a törvénymódosítás háborította fel, amelyről csütörtökön portálunk is írt: elveszik a könnyítést a tanulási nehézségekkel küzdő gyerekektől, nem kérhetnek felmentést bizonyos tárgyakból. A törvénymódosítás indoklásában az olvasható, a kormány ettől a lépéstől reméli, hogy a diákok, a szülők és a pedagógusok egyaránt motiváltabbak lesznek a nehézségek leküzdése érdekében. Pedig azt nehéz elképzelni, hogy egy diszlexiás tanuló attól diszlexiás, hogy nem elég motivált.

"Igenis szeretnék orvos lenni, ami bizony egy szép és eddig megvalósítható dolognak tűnt, de mivel mindent kétszer annyi idő alatt tanulok meg, mint egy „normális" ember, így már ez lehetetlennek tűnő álom marad számomra" - folytatja a szegedi lány, és kifejti, amit a törvényhozók talán nem gondoltak végig: a nyelvtanulásra például négyszer annyi idő kell egy hozzá hasonló nehézséggel küzdő tanulónak.  Napi 13-14 óránál többet tanulni pedig ő sem tud, mert a nap mindenkinek 24 órából áll.

"Márpedig ezzel a remek törvénnyel most sok gyerek álmát törtétek darabokra, köztük az enyémet is. Megannyi gyereknek okoztatok minden esti sírógörcsöt és a szülőknek egy jó nagy adag fejfájást. Én személy szerint nem szeretek rossz jegyet kapni, emiatt többet tanulok, na meg mert nem vagyok „normális", így nekem a nyelvek és bizonyos tantárgyak kevésbé mennek. Így jönnek a rossz jegyek, de most már nem csak a felmentett tantárgyakból, hanem mindenből - hisz mint mondtam már nem szeretek rossz jegyet kapni, így próbálnám javítani a nyelveket, de emiatt nem lenne időm mást tanulni" - áll az írásban, amelynek szerzője arra is rámutat: lehet, hogy pszichológushoz juttatják azokat a gyerekeket, akikre vonatkozik a törvény. Azért, hogy fel tudják dolgozni: ők nem "normálisak", és el tudják fogadni, hogy ezért párszor megbuktatják őket.

"Elfogadja, hogy ti, „barátaim" egy igennel az álmait elvettétek, és már sincs kedve semmihez, mert nem lehet az, ami ő szeretne lenni? Boldogan jelentem ki: szerintem TI vagytok a nem normálisak! Éljen a diszlexia, diszgráfia, stb… NEM AKAROK „NORMÁLIS" lenni! - írta a fiatal diáklány, aki reméli, hogy a "diszesekre" nem fog vonatkozni a törvénymódosítás.

Aáry-Tamás Lajos, az oktatási jogok biztosa a hvg.hu-nak beszélt arról, hogy a beilleszkedési, tanulási, magatartási nehézségekkel küzdő tanulók kategóriája, a BTMN, nem fogyatékossági kategória. Az ide sorolt gyerekeket pedagógiai eszközökkel kell átsegíteni a nehézségeiken.

A jogszabályban említett BTMN kategória viszont nem fedi a sajátos nevelési igényű kategóriát. Előbbi nehézség, utóbbi zavar, magyarázta az ombudsman, aki szerint az írási, olvasási és számolási zavaros gyerekek, tehát a diszesek (diszlexiások, diszgráfiások és diszkalkuliások), a sajátos nevelési igényű kategóriába tartoznak, erre pedig nem vonatkozik a törvény.

Az oktatási jogok biztosa úgy tudja: a törvényhozók egyeztették álláspontjukat a gyógypedagógiai szakmával, de mivel nagy a zavar a törvény miatt, meg fogja keresni a gyógypedagógusokat és a képzőket, hogy tisztázzák a törvény értelmét.

Időközben az oktatási államtitkárság is megszólalt a törvénymódosítás kapcsán. Tisztázódott, hogy a módosítás egyáltalán nem érinti a sajátos nevelési igényű (SNI) tanulókat, így a fogyatékkal élő, diszlexiás, diszgráfiás, diszkalkuliás tanulókat.

A jogszabályt 112 igen, 56 nem szavazattal fogadták el, a Pedagógusok Demokratikus Szakszervezetének elnöke szerint azért, hogy még több, gyengébben teljesítő diákot tereljenek a szakképzésbe.

Hányszor mondták nekem, figyelj oda jobban, írjál szebben. Hogy emlékszem az érzésre, ahogy szorítom a ceruzát, próbálom kanyarítani a betűket, egyik se olyan lesz, a ceruza, mintha vasból volna, húzza a kezem, fáj az egész karom, a vállam és a gerincem.

Olvasni se tudok, nem értem, mik a betűk, inkább megtanulom fejből az olvasmányokat hallás után, mikor rám kerül a sor, csak tolom az ujjam az oldalon és mondom fejből a szavakat. Az első két év az iskolában totális szenvedés, rettegek, hogy ne kapjak körmöst, hogy nehogy kiderüljön. Aztán egyszer annyira félek, hogy nem fog menni, annyira kínlódom, hogy tudjak valahogy mégiscsak olvasni, hogy átprogramozódik valami az agyamban, egész bekezdéseket egyszerre látok és értek meg, innen visszafele haladva valahogy megtalálom a szavakat és betűket. Onnan kezdve falom a könyveket, de tudom, más vagyok, mint a többiek, másként írok, másként olvasok. Ha a betűk megvannak, a sorrend nem számít, pokoli figyelem kell hozzá, hogy egyenként lássam őket. (Ez kicsit máig így van, minden korrektúrázás szenvedés.)

A stressztől hadarni kezdek, megváltozom. Onnan kezdve azt is mindenki mondja, hogy beszéljek lassabban. Mintha ez olyan egyszerű lenne. Nyilván azért hadarok, mert gyorsan akarok beszélni.

Életem szerencséje, hogy emberséges tanáraim (néhány értetlenkedő kivételtől eltekintve) mindig meglátták bennem a tehetséget és erejükön felül megértő és elfogadó szeretettel támogattak, hogy íróvá válhassak, hogy az lehessen belőlem, aki lettem.

(Sose fogom elfejteni a pillanatot, amikor a gimnáziumban Csuti Sándorné, csodálatos magyartanárom, meghallgatja a fogalmazást, amit az Antigonéról és a hatalom filozófiájáról írtam, majd megkér, hogy vigyem ki a füzetem, és amikor belenéz, valósággal elsápad. Onnan kezdve külön foglalkozott velem, minden erejével segített, hogy elfogadható szinten megtanuljak helyesen írni.)

Nagyon fáj, hogy azt olvasom, a parlament nagy többséggel szavazta meg azt a törvényt, ami megfosztja a segítségtől a diszlexiás, diszkalkuliás és más tanulási nehézségekkel küszködő gyerekeket.

A saját példám talán megmutat valamit abból, hogy meddig juthat az ember, ha segítik és elfogadják, és nem megnehezítik az életét.

Tudom, hogy a tanárok többsége ezután is emberségesen mindent meg fog tenni azért, hogy a diákjaik teljes emberként élhessék túl az iskolát, kár, hogy ezután néha ki kell majd játszaniuk a szabályokat ehhez, úgy, ahogy régen.

Nem tudom, kinek jó ez, és azt sem, hogy mi szükség van rá.

(forrás: " target="_blank">Dragomán György facebook oldala)