Délmagyar logó

2017. 12. 15. péntek - Valér 6°C | 13°C Még több cikk.

A Csendes-óceán paradicsoma

Szamoa szigete rengeteg mesét mond el. A Csendes-óceán kincses szigetén a világ legkedvesebb emberei laknak, táncolnak, szeretik az isteneket, nagyon nyugodtak, titokzatosak.
Azok az utazók, akik 1889-ben megérkeztek a sziget Apia nevű kikötőjébe, a mostani szigetlakók felmenőivel találkoztak. Így történt ez Louis Stevensonnal is, aki a Kincses sziget című ifjúsági regényt írta, amelynek cselekménye a hírhedt, véreskezű kalóz, Flint kapitány elásott kincseinek megszerzése körül forog. Stevensont a sziget annyira lenyűgözte, hogy ott maradt négy évvel későbbi haláláig. Az egyik hegyoldalban épült villát, a Vailimát vásárolta meg, amelynek verandájáról nagyszerű kilátás nyílt a lankákra és türkizkék lagúnára. Később a Villa Vailimát felújították, és múzeummá alakították. Ez az az épület, ahol a sziget fővárosába, Apiába érkező turisták elsőként megállnak.

Szamoa

Korábban Nyugat-Szamoaként említették, hogy megkülönböztessék a független államot az Amerikai Egyesült Államok gyarmatától, Amerikai Szamoától. Két szigetből áll: Upolu és Savai’i szigetéből, valamint szórvány szigetecskékből és korallzátonyokból. 1914-ig német kormányzás alatt állt, majd Új-Zélandhoz került, végül 48 évvel később elsőként vívta ki függetlenségét a polinéz népek közül.

A kincses sziget ihletésében

Körbejártam a szobákat, ahol oroszlánbőr szőnyegekkel terítették le a padlót, és az asztalokon Stevenson feltekert papírjait – kéziratait – és könyvei első kiadásait néztem meg. Aztán egy esős, egyórás sziklamászásra indultam, oda, ahol Stevenson – vagy ahogyan a szamoaiak hívták: Tusitala – pihen, a Vaea hegyen, egy temetőben.

Amikor már teljesen megizzasztott a párás levegő, egy cement sírkőhöz értem, ami zöld fényben úszott, páfrány nőtte be és összegubancolódott kúszónövény. Amint a levegő kitisztult, a sziget teljes fenségességében feltárult hirtelen előttem: zöld csúcsok, amelyek egészen a felhők fölé értek, indiai fügefák alvó denevérekkel, dús teuilavirágokkal és lagúnákkal megtűzdelt tengerpart, mint egy nyaklánc gyöngyei.

A négykerék-meghajtású járművel a 40 mérföld hosszú Upolu szigeten billegve hajtok el barnacukorszínű folyók, sziklabarlangok és számos vízesés mellett.

Találtam egy tengerparti falut: ovális bambuszház-menedékek cölöpökön, amelyek otthonként, üzletként, faluközpontként és munkahelyként is szolgálnak. Az asszonyok gyékényszőnyegeket szőttek kókuszhéjak és halcsontok között a pálmafák árnyékában, kenuk haladtak az opálszínű lagúnákon, ahol a halászok kivetették hálóikat.

Ebédre frissen fogott mahimahit ettem kókusztejben a Taufaua-partról, ami a néhány finom homokú strandok egyike, ahol a turisták fürdenek, merülnek, szörföznek.

Tetoválóművész

Egy kis falucskába, Faleasi’u-ba hívtak meg, méghozzá egy helyi tufaga, vagyis tetoválóművész otthonába. Suluape Paulo keresztbe tett lábakkal ült a falu idős férfijai által alkotott kör közepén, amíg a fiatalok átestek a Pea’a nevű szertartáson. A kókusztejet kagylóhéjból szürcsöltük, és cigarettát szívtunk, amíg Suluape egy hosszú disznóvakaró fésű tűhegyes fogait tintába mártotta, és a metronóm hipnotikus kattogásától kísérve mintákat rajzolt egy fiatal fiú bőrére. Én szenvedve néztem, de a fiú mozdulatlan maradt. Egy másik férfi, Sila Vatu’tut’u, aki maga is átesett ezen a tetováláson, azt magyarázta nekem: természetesen nagyon fájdalmas, de ez a lényeg. A Pea’a a férfiasság és a bátorság próbája.

A keresztény misszionáriusok sikertelenül próbálták kiirtani a tetoválást (a szó egyébként a polinéz tatau szóból származik) a XVIII. században, másfajta „pogány" szokásokkal együtt.

Habár a hitet megtartották – soha nem láttam ilyen elegyét a római katolikus, a gyülekezeti, a mormon és a metodista templomoknak, mint Szamoán utazgatva –, nagyon is hasonló a tradicionális életstílushoz.

„Jonny Wilkinson földjéről származol" – válaszolták nekem szinte mindig, amikor elmagyaráztam nekik, hogy nem Ausztráliából vagy Új-Zélandról jöttem, mint a legtöbb palangi – vagyis külföldi –, hanem a vörös rózsás mez földjéről, Angliából.

Játszik az egész falu

Habár száraz évszakban voltam Szamoán, naponta fordultak elő áradatok és özönvizek, amely arra bátorította a fiatalokat, hogy összecsapjanak és gólt próbáljanak rúgni egymásnak a sárban. Akár elállt az eső, akár nem, a mindenütt jelen lévő vasárnapi játék, a kirkiti egy igen bizarr és különleges szamoai változata a krikettnek, amely egyébként új-zélandi hagyaték. A játék szabályai meglehetősen rugalmasak, és az egész falu játssza – nők és férfiak, idősek és fiatalok egyaránt – egy krikettkapu előtt, egy latexlabdával és háromoldalú ütővel.

A gyakorta nagy szigetként emlegetett Savai’i nagyjából kétszer nagyobb, mint az Upolu-sziget – kráterek szegélyezte hegyeivel, áthatolhatatlan dzsungeleivel, sziklás tengerpartjával és lávaföldjeivel, az 1866 méter magas Mount Silisilivel, amelynek 1905-ben füstölgött a teteje. Szamoa népességének alig negyede, 160 ezer ember él itt, és emiatt kissé vadabbnak és vadregényesebbnek is tűnik.

A sziget látványosságait egyszerű megtalálni. Néhány vulkanikus nyílás Alofaaga falu mellett, például három fiatal kölyök, akik a kókusz tökéletes felnyitását bemutatják. Érdekes, hogy senki nem akarta megmutatni nekem az utat a Pulemelei Moundra, ami, ahogyan olvastam, a legnagyobb ősi épített kincse Polinéziának. Amikor végül is odataláltam, egyórás gyaloglás után a pálmák és a dzsungel között, bámulatba ejtett a látvány: egy 200 láb magas kőpiramist láttam, emeletes volt, mint egy esküvői torta, omladozó, növényekkel benőtt és elhagyatott.

Martin Symington/Daily Mail,
fordította: Nyemcsok Éva

hirdetés

Kövessen minket, kommentelje híreinket a Delmagyar.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Esetszámhoz kötnék a mellrákműtéti ellátást

Szeged - Jövőre a szaktárca tervei szerint már csak ott végezhetnek daganatos emlőműtéteket, ahol… Tovább olvasom