Délmagyar logó

2017. 03. 27. hétfő - Hajnalka 2°C | 12°C Még több cikk.

A halottainknak nincsen nyugta

Darvasi László hosszú szünet után két könyvvel is jelentkezett. A „Pálcika, ha elindul" a világról mesél, főleg gyerekeknek. A „Vándorló sírok" az elmúlásról. Főleg felnőtteknek.
– Idén két könyved jelent meg. A Pálcika, ha elindul, ami gyerekkönyv és a Vándorló sírok, ami egyáltalán nem az. Úgy képzelem, egyszerre dolgoztál a kettőn. Az élet két végletéhez nyúltál egy időben. Miért?

– Nem tudatosan alakult így. A Virágzabálók után volt egy kis megjelenési szünet, kellett is, most meg besűrült. És az évnek még koránt sincsen vége. De hát az nálam szokásos, hogy három, négy nagy munkán ügyködöm egyszerre. Szóval a Pálcika mellett még egy nagy gyerekkönyvön is dolgoztam, de most elbizonytalanodtam. Valami nem stimmel vele, és nagyon szét kell szedni. És aztán nagyon alaposan összerakni.

– Megint a képzeletem irányít: amikor gyerekkönyvet írsz, gyerekké válsz magad is, amikor „felnőtt" könyvet, akkor nagyon felnőtté? Úgy gondolom, hogy ugyanabban a lelkiállapotban a kettőt nem lehet csinálni – bár megtörténhet, hogy tévedek... Hol az átjárás?

– Délelőtt lehet pálcikázni, este meg Jézus novellát írni. Valahogy úgy van ez, hogy nem Te vagy a fontos, hanem az anyag, amin dolgozol éppen. A lelkiállapot meg mindig az anyaghoz igazodik. Kinyitod az oldalt, már rá is hangolódtál a nagyregényre, a gyilkos, véres háborús novellára, vagy a pihéskedő tárcára. Tudod, máskülönben halál depressziósan is lehet kabarét írni. Sőt!


– Az ember lelkét megviseli ez a bizonyos átjárás – amennyiben van – vagy a „kikapcs-bekapcs" már a munka technikai részéhez tartozik? Ezt nevezzük profizmusnak?


– Engem nem visel meg a műfaji átjárás. Élvezem is. Fölszabadít. Baj akkor van, ha az ember nem fél. Vagy nincs lámpaláza. Vagy inkább nincsen kíváncsisága. Minden írásos alkalomnál kell lenni félsznek, bizonytalanságnak. És hát az ember profinak sem mondhatja magát, mert többnyire az életéről beszél. Az meg ugye csupa kóc, repedés, törékenység. Lehet, hogy ha éjjel háromkor fölkeltesz, hogy negyed órán belül kell egy tárca, vagy egy kisnovella, megkapod. És még jó is lehet a szöveg. De ez nem profizmus. Ez inkább gyakorlat. Rutin. Irodalomban nem lehet, nem szabad profinak lenni, sem pedig rutinosnak.

– A Vándorló sírok alapmotívuma a halál. A téma, ami mindenkit foglalkoztat és érint. Ugyanakkor a Vándorló sírokban a halál nem egyszerűen a szomorú, félelmetes halál. Valami misztikus, mindenek feletti erő, az adott pillanatra eleve elrendelt dolog, amit a szereplők sokszor maguk is éreznek, szinte egyértelmű az időzítés. Honnan látszik ilyennek a halál?


– Hát persze, hogy az élet felől. Termékeny irodalmi toposz, az élet és a halál közötti sáv átlépése, kirándulás a holtak birodalmába, a pokolba, mennyországba. De az ember elég hamar rájöhet, hogy a pokol, a túlvilág, a másvilág itt van. Velünk van. Az életünkben van. Egyáltalán nem kell messzi menni, vagy távcsövezni.

– Nyilván nagyon is foglalkoztatott a téma, valószínűleg jobban, mint más, ha megszülethetett ez a kötet. Egyszerű a kérdés: miért? Miért most? Nem korai még?

– Az van, hogy a halálhoz soha nincs túl korán. Bármikor kopogtathat, és kopogtat is, mint tudjuk. Petőfi már sihederként tematizálta. De nem is erről van szó. A halál a mi régiónkban furcsa ügymenet. A halottainknak nincsen nyugta. Sírokat gyaláznak meg, forgatnak ki és fel, lásd Kádár. Folyamatosan újratemetnek. Elföldelnek, exhumálnak, új sírhelyet kerítenek. Politikusok kétes életű írók hamvaival szerencsétlenkednek Erdélyben. Megannyi sorstársunknak nincsen sírja, mert füst lett belőle. A huszadik század oly könnyen elvesztette, eltüntette az embert. Szóval nem is annyira a halál, mint sem a sír és a közelmúlt történelme volt a konkrét inspirációs erő a Vándorló sírok történetei kapcsán. Illetve még az is, hogy nagy kulturális kalandozásokat tehettem, az ókori Kínától Jézus koráig, a tizenharmadik századi trubadúr világtól a spanyol barokkon át a mai magyar abszurdig.

– Legalább olyan hangsúlyos szerepet kap a könyvben a természet is, mint a halál. Fellobbanó szalmalángok vagyunk a világban a természet mindenek feletti erejéhez képest? A természetben van az „értelem" vagy az emberben? Kik vagyunk, honnan jöttünk, hova tartunk? Foglalkoztattak ezek a kérdések vagy csupán a bennem élő szubjektív olvasó érzi így?


– Venném a bátorságot, hogy kijelentsem, bármihez nyúlunk, egy fűszálhoz, kődarabhoz, egy sápadt kis cetlihez, vagy éppen a megváltó szobrát érintjük, mindig a mindenhez nyúlunk. Én azt tapasztalom meg írás közben, hogy minden, a nagybetűs MINDEN tartozik rám, akár tárcát írok, akár regényt, vagy gyerekmesét. Nem vagyunk szalmalángok, mert nagyon sok dolog történik meg velünk. Amilyen könnyen meghalhatunk vagy elveszhetünk, olyan nehezen lehet bennünket negligálni. Nemde tiszta őrület.

– Mit gondolsz, igazából kaphatunk valaha is választ az előbbi kérdésekre?
– .........

– Mennyi ideig dolgoztál a könyvön?

– A Vándorló sírok hat-nyolc év története. Tulajdonképpen válogatott novellák. Mert sok maradt a fiókban. Készen is, félkészen is. Némelyik történetet évekig írtam, olyik meg egy nap alatt kiszakadt. A novella már csak ilyen. Regényhez évek kellenek, általában. A novellánál meg nem tudni. Júdás vagy Jaufre Rudel történetét évekig hordoztam magamban. Azt is tudom, mikor olvastam először Rudelről, a francia trubadúrról, aki egy soha nem látott nőbe volt szerelmes. A Somogyi-könyvtárban voltam Áron fiammal, aki akkor másodikos lehetett, tehát úgy tíz éve. Most meg tizennyolc éves. Turi Timea szerkesztette meg az anyagot, nagyon szépen, ő szintén erősen szegedi kötődésű.

– Ha már könyvekről beszélgetünk. Vége a könyvhétnek. Szív Ernő azt írja egy tárcájában, „Könyvet mindenki tud írni, és ez nem is helytelenítendő dolog". Mégis, ha ez így van, mitől lesz valami irodalom?


– Jó, egy könyv mindenkiben benne van. Ez az egy könyv a személyes élet, az emlékeid, a te történeted, az életed kis vagy nagy kalandja. Ezt tudjuk. Mivel az irodalomnak nincsenek egzakt ismérvei, a válasz is nehéz. Irodalom talán az, aminek nincs szükség segítségre, sem politikai, sem ideológiai, sem vallási támogatásra. Az irodalom olyan, mint az aranycsinálás. Van valami titok, ami nem tanítható. Nézd meg az amerikai filmek, sorozatok tökéletes, patikamérlegen kiszámított dramaturgiáját. Pontosan ki van mérve minden, mikor, hogyan jön a feszültség, egy poén, a lazítás két perce, az újabb izgalom. Ez egy kőkemény szakma. De meg lehet tanulni. A magyar celebek, kik némi időt eltöltöttek a kamera előtt, őrült tülekedésben adják ki az ilyen, olyan regényeiket. Oké. Ezek a könyvek népszerűek, nagy a marketingjük, de többnyire nem irodalmak. Jó kis üzletek. Ez nem baj, nem is irigylem, csak mondom. Az irodalom persze kánon kérdése is, az irodalomtudomány, a közönség avatja föl.

– Szív Ernő és Darvasi László. Egy, mégis kettő. Vitatkoznak néha?

– Szerintem jól elvannak. Néha kisegítik egymást. Sokszor Darvasi Szív Ernőt ír, és Szív Darvasit. Vita, hála Istennek, nem nagyon van. Mindenki tudja a dolgát. A kötelezőkő kűrökön kívül gyakran jön egyéb fölkérés. És akkor pontosan tudom, hogy ezt Szív vagy Darvasi írja meg. Témán össze még nem vesztek, az biztos.

– Miben különböznek leginkább?


– Talán a határ. Szív tiszteli a határokat. Tudja, hogy hová, kinek, miért ír. És ennek így is kell lennie. Szív afféle népfrontos szerző, tárcista, vagy, mondjuk így, kolumnista, akinek illik figyelembe vennie a műfaji korlátokat, hogy tudniillik nem lehet blaszfém, durva, nyomdafestéket nem tűrő, túlontúl véres, kegyetlen. Ironikus, csipkelődő persze lehet. Sőt. Mert egyébként egy novella, vagy egy regény nem figyel semmire. Csak magára. És ez így helyes. És jótétemény, ha aztán szeretik, ha tetszik.

– Hogyan, mikor született Szív Ernő? És mikor az író Darvasi?

– Ha belegondolok, egyidősek. Már a Délmagyarnál dolgoztam, talán 1990 lehetett, amikor az első Szív tárca megjelent. Mert föl akartam támasztani magamnak a tárcát. Az érdekelt az újságírásból, ami irodalom is lehet. És körülbelül ekkor jelent meg az első verses kötetem is. Azóta Szívnek van három könyve, A vonal alatt, Hogyan csábítsuk el a könyvtáros kisasszonyt?, és az Összegyűjtött szerelmeim. Meg jó néhány a fiókban.

– Hogyan válik valaki íróvá? Hogyan hiszi el magáról, hogy író – már, ha ez lehetséges – azok után, hogy ugyebár könyvet mindenki tud írni?

– Igen, az elején furcsa, kissé feszélyező dolog ez. Aztán néhány megjelent könyv után egyre természetesebb. Meg hát ebből élek. Más villanyt szerel, autót, vagy tanít, állatot tart, én meg mondatozgatok. Laikus ismerős szokta volt kérdezni, irogatsz még? Na most fordítsuk ezt meg. Gyógyítgatsz, tanítgatsz, szerelgetsz még? Tudod, most Zürich mellett vagyok egy kolostorban, ösztöndíjjal. Podmaniczky kolléga is volt itt. Havonta hazajárok. Tudni kell, hogy Svájcban legális a prostitúció, és úgy alakult, hogy az itteni örömlányok nyolcvan (!!!) százalékát magyar lányok adják. Amikor május végén jöttem vissza, minden kupéra jutott két hamvas bőrű, hosszú körmű, sokat tapasztalt leányzó, vagy két kigyúrt, kopasz tesó. Nekem utóbbiak jutottak. Le is csekkoltak nyomban, és amikor kiderült, hogy író vagyok, ők is azt kérdezték, hogyan tudnának regényt írni. És „Főnök" lett a megszólításom. Nahát, az irodalom ereje.

– Megszületett már a következő történet a fejedben vagy most a pihenés időszaka következik: Egyáltalán tud pihenni egy író?

– Az a legjobb pihenés, amikor úgy írsz, hogy szinte észre sem veszed. Most például erősen érzem, hogy az új regény nem akar elindulni. És ez kellemetlen. De mindjárt elindul. És akkor végre pihenhetek.

Olvasóink írták

  • 2. tol 2012. június 18. 18:13
    „Istenem, add, hogy az emberek megbolonduljanak és Darvasi László iránt akkora figyelmet szenteljenek, mint a Való Világ iránt !”
  • 1. JoGabor 2012. június 16. 11:00
    „Mondatozgatok. Nagyon jó. Hajrá, Lacika.”
Kövessen minket, kommentelje híreinket a Delmagyar.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Szegedi hetedikesek Erdélyben

Június elején, a Határtalanul program keretében az SZTE Juhász Gyula Gyakorló Általános Iskolájának hetedikes tanulói – összesen 76 diákkal – látogatást tehettek Erdélyben. Tovább olvasom