Délmagyar logó

2017. 06. 29. csütörtök - Péter, Pál 24°C | 33°C Még több cikk.

A kispolgár és a gigatrón

Szeged - Metaforikus, meghökkentő előadás Juronics Tamás új Rigoletto-produkciója, amelyet az operatársulat sikerrel mutatott be Kentaur gigantikus trónszéket mintázó díszletével a nagyszínházban.
Nálunk még mindig az opera a legprogresszívabb színházi műfaj; legalábbis a szegedi teátrum idei bemutatói közül csak a Pomádé király új ruhája és Juronics Tamás metaforikus, új Rigoletto-produkciója villantja fel kritikus éllel, miben élünk, merre tartunk. Mint minden igazi metafora, ez sem nevezi meg, nem mondja ki, csak sejteti, mire céloznak az alkotók, de azért nem nehéz megfejteni, és saját életvilágunkban megtalálni a párhuzamokat.

Az előjáték kezdetén Rigoletto egy kopott, bőr utazótáskával XIX. századi „civil", kispolgári öltözetben lép a színpadra, s ahogy szétnyílik a függöny, Kentaur színpadképének különösségétől enyhe morajlás fut át a nézőtéren. Egy gigantikus, 6 méter széles, 8 méter magas, tűzpiros bársonnyal bevont, aranyozott biedermeier trónszék néz velünk farkasszemet. Miközben a trón háttámlájába épített ajtón pezsgősüveggel a kezében belép az aktuális hölgyével enyelgő Mantuai herceg, Rigoletto a trónszék alatt vedlik át udvari bolonddá. Utazótáskájából előveszi arany jelmezét, sminkes ládikájából pedig aranyra festi az arcát. A gigatrón annyira meghökkentő, hogy időbe telik végiggondolni: egyben a hatalom ősi szimbóluma, az államiság jelképe is. Hogy erre utalhatnak az alkotók, az a második képben válik egyértelművé, amikor Rigoletto házának kertjét úgy jelenítik meg, hogy a trón hátrabillen, alatta egy normál szék méretű hasonmása áll, ami mögött fogaskerekekből, fémelemekből készült fal tűnik fel. Mintha az államgépezetet jelképezné: a fogaskerekek közé apró, marionettszerű emberfigurák kerültek. A második felvonásban 45 fokban elfordul a trónszék, egyik karfájának már csak a fémváza maradt meg, legvégül a hátat fordított, lecsupaszított, kísérteties ködbe vesző vasmonstrumot láthatjuk.

A kispolgár és a gigatrón: Rigoletto a Szegedi Nemzeti Színház színpadán. Fotó: Schmidt Andrea (galéria)

Második a másik

Gyüdi Sándor dirigálásával szombat este mutatkozott be a másik szereposztás, amely ebben az esetben a minőségi különbség miatt másodiknak is mondható. Réti Attila játékban jól hozta Rigoletto figuráját, de éneklése nem volt olyan árnyalt, finom és plasztikus. Balczó Péter muzikális, rokonszenves tenorista, ám hangjából hiányzik az az őserejű szenvedély, ami igazán hatásossá tenné a Herceg karakterét. Kovács Éva bizonyos szempontból kiegyenlítettebb énekesi teljesítményt nyújtott, mint a másik Gilda, de a bravúráriából hiányzott a bravúr. Laczák Boglárka inkább nőiességével, mint éneklésével irányította a figyelmet Maddalenára. Sokat elárul, hogy a Monteronét éneklő, Verdivé maszkírozott Cseh Antal volt az előadásban az az énekes, aki a szereplők közül talán a leginkább meg tudott felelni szólama hangi követelményeinek.

A premieren Kelemen Zoltán alakította a címszerepet, Rigolettója hangban és játékban is sokszínű, kidolgozott karakter. A baritonista érzékletesen mutatja meg a figura ellentmondásosságát, az elfojtott szenvedély kitörését, a szerető apa őszinte aggódását, kétségbeesését. Ez a bohóc egyszerre csodálja és gyűlöli uralkodóját, szeretne hozzá hasonló lenni, felpróbálja a felöltőjét, ugyanolyan trónszék várja otthon kicsiben, de eljut a lázadásig, a bosszúkettősben már a korlátlan hatalom ellen fordulva lerántja a trónszék háttámlájának tűzpiros kárpitját. A darab végén, amikor kiderül, hogy balul sült el a merénylet, Rigoletto lányát szúrta le a bérgyilkos, a trónszék egyik lábát kiütve megrogyasztja a hatalmat is. A játékteret kijelölő piros körfüggöny is leereszkedik, mögötte föltárul a csupasz színpad valósága. Hatásos kép, Kelemen Zoltán korrektül végigvitte a rendező énekest próbáló elképzeléseit, s közben még arra is maradt energiája, hogy ezernyi hangszínnel, széles érzelmi és dinamikai skálán játszva, kifinomult jellemfestő erővel, parádésan elénekelje a nehéz szerepet.

A bemutató másik bravúrja László Boldizsár Mantuai hercege. Ahogy fehér katonai egyenruhában pávatáncot jár, olyan mint egy banánköztársaság zsebdiktátora. Gátlástalan, a korlátlan hatalom és moral insanity tökéletes megtestesítője, egy elbűvölő, dörzsölt gazember. László Boldizsár sok humorral, könnyed eleganciával, már-már paródiaként játszotta a figurát, és a legjobb tenoristák előadási hagyományait követve telt hangon, magabiztosan, olaszos szenvedéllyel énekelt.

A tehetséges, fiatal szoprán, Szemere Zita – aki a pénteki premieren debütált az operaszínpadon – előbb vágyakozó, durcás bakfisnak mutatta Gildát, majd drámai erővel jelenítette meg az önmagát is feláldozni képes szerelmes nőt. Nagy tapsot kapott az ihletett, szép Caro nome-áriáért. Biztató pályakezdés, de sok tanulás kell még a hosszú távú sikerhez. Tetszett Kálnay Zsófia kacér, erotikus Maddalenája, Szonda Éva életrevaló Giovannája, Altorjay Tamás szinte eszköztelen, mégis hatásos, markáns Sparafucile-alakítása. Juronics Tamás talán a bicentenárium miatt, a szerző iránti tisztelete jeléül Verdivé alakíttatta Monteronét, akit Kiss András keltett életre.

Pál Tamás vezényletével szenvedélyesen, odaadóan muzsikáltak a szegedi szimfonikusok, különösen karakteresre sikerült a viharjelenet. A férfikar is kitett magáért, impozánsan szóltak a kórusszámok.

Olvasóink írták

  • 1. ametiszt51 2013. március 27. 00:00
    „Én is mindkét előadást láttam, de a másodiknak nevezett szereposztás szerintem sokkal jobb volt (Réti Attila, Kovács Éva, Balczó Péter, Kiss András, Laczák Boglárka és a férfi kórus, kimagasló teljesítményt nyújtottak!)”

hirdetés

Kövessen minket, kommentelje híreinket a Delmagyar.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

A hallgatói szerződés a határon túli magyarokat is kötelezi

Nekik azonban nem kell munkával megduplázni a tanulással töltött éveket. Legalábbis határon túli hazájukban. Tovább olvasom