Délmagyar logó

2017. 03. 27. hétfő - Hajnalka 2°C | 12°C Még több cikk.

A kisteleki műgyűjtő szenvedélye

Nem tudja otthagyni az antik bútorokat – mert szépek. Kijavításuk pedig kivételes örömöt jelent a kisteleki gyűjtő számára. Rácz István a fölösleget eladja, hogy helyüket újra „mindenfélével" rakhassa tele.
Fotó: Gyenes Kálmán
Rácz István szép iránti vonzalma és gyűjtőszenvedélye vele született. A faművességet nem tanulta, eredeti szakmája közlekedési gépész. Már kisiskolás korában rajongott a régi pénzekért, így a műtárgyak iránti csodálatát legalább negyven évesre becsüli.

Régiségbolt a zsibin

A dorozsmai vásárokon a régiségboltot idéző elrendezéssel alakítja ki műkereskedőstandját, de szerinte akkor ámulnék csak igazán, ha otthonának több mint ezer négyezetméternyi antik bútorát látnám. Messziről jött ember… – gondolom. – Bár, ha csak a fele igaz, akkor is lenyűgöző lehet a hatalmas gyűjtemény. A kocsiszín „előszobán" át jutunk be.

– Ez itt egy félkész kisasszonykocsi, az a nagy fekete meg egy pompás hegyvidéki lengyel hintó, ez pedig egy Esterházy-hintó hasonmása. Többnyire darabokban hozom haza őket, és a hiányzó elemeket korabeli faanyaggal egészítem ki – magyarázza Rácz István. Mivel itthon az újonnan gyártott kocsik keresettek, a felújított régieket jobbára külföldön adja el. Antik bútorainak hasonló a sorsuk: a műgyűjtő kereskedő szerint ezekre sincs még komoly hazai kereslet. Eközben lassan körbevezet múzeumokat megszégyenítő raktárhelyiségeiben.

Szódásüveg, iskolapad

Ládákba csomagolt porcelánok, mellettük festmények, díszes kekszes dobozok a szekrény tetején. Ódon gyerekjátékok, több ezer szódásüveg, hinta, szánkó, falióra, régi ajtók garmadája, évszázados iskolapadok – „mindenféle, amit nem lehetett otthagyni". És bútorok, minden mennyiségben. Parasztházak és polgári otthonok sorát rendezhetné be velük, de egy múltidéző kastély, tanyai iskola, patika és fodrászüzlet sem maradna üresen. Rácz István az elhivatott gyűjtők szenvedélyével sorolja, honnan származnak a bútorai, melyik részük eredeti, külön-külön felhívja figyelmemet az észrevehetetlen felújításra. Gyermeki elégedettséggel vezet kedvenceihez: egy barokk kabinetszekrényhez és az ópusztaszeri Pallavicini-kastély egyik megőrzött bútorcsodájához.
– Ezeket nem adom el. És ezt sem, meg amazt sem – árulja el. Így nehéz elhinni, azért kezdett vásározni, hogy a „felesleget" eladja-elcserélje.

Ízlést nem lehet venni

– Először kíváncsiságból mentem Dorozsmára, ám mit ad Isten, első kuncsaftom a tízszeresét fizette annak, mint amennyibe a bútor nekem került. A gyűjtés és a restaurálás mellett így kaptam rá a kereskedésre. Ez életforma – mondja meggyőződéssel. Itthon az Ecserire, Székesfehérvárra, Egerbe, Győrbe, Pécsre és Dorozsmára jár, bár „igazi bolhapiacnak" mégiscsak a münchenit nevezi, ami hússzor nagyobb a dorozsmainál. – Persze, adni és venni nagyon szeretek, de számomra a restaurálás a legnagyobb élvezet. Ez például egy gyönyörűséges „kiskászli" – mutat egy halom fára a padlón és elbeszéli, hogy bukkant rá a rozzant maradványra, hogyan szedte darabjaira, aztán boszorkánykonyhája vegyszereiben áztatta, mosta, majd kijavította. Most összerakásra kész.

– Restauráláskor kutyakötelességem visszaállítani a farész eredeti állapotát. Ebből nem engedek, de azért igyekszem lebeszélni a megrendelőt, ha giccses kárpitot álmodik a garnitúrára. Ám ha nagyon ragaszkodik az ízléstelenségéhez, végül ráhagyom – jegyzi meg. Végül is a stílusérzék olyan, mint a szép iránti vonzalom: vagy van, vagy nincs. Megvásárolni nem lehet.
Kövessen minket, kommentelje híreinket a Delmagyar.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Állami gondoskodásban élők tábora Szegeden

Több mint százharminc állami gondoskodásban élő gyermeket táboroztat július 31-éig Szegeden az Ágota… Tovább olvasom