Délmagyar logó

2016. 10. 02. vasárnap - Petra 12°C | 25°C

A lét kilátástalan szürkesége

„Mindnyájunkat izgat a kérdés, hogy kik is vagyunk, hová megyünk, és miért gürcölünk reggeltől estig, mikor tudjuk, hogy nemsoká úgyis meghalunk, és miért nincs időnk még arra sem, hogy feleszméljünk" – kérdi Nyikolaj Koljada, akinek Murlin Murlo című „végjátéka" most Spiró György fordításában a szegedi kisszínházba is megérkezett.
Olga és Alekszej jelenete – Borsos Beáta és Harsányi Attila. Fotó: Karnok Csaba
Okos ötlet Molnár Zsuzsa díszlet- és jelmeztervező találmánya, aki a két oldalpáholyt egy-egy panellakás balkonjává alakítva tágította ki a kisszínházi játékteret. A nézőtér lépcsőin is a nyolcvanas évek szocialista valóságát felidéző használati tárgyakba botlanak a nézők. A díszletelemeket – a falakat, az ágyat, asztalt, székeket, hűtőt, de még a sarokban álló hatalmas filodendront is – fekete-fehér újságpapírba csomagolták. A lakótelep kilátástalan szürkesége így a szoba-konyhás lakásban is visszaköszön.

Mihail és Olga nyers aktusával indul a darab, a heverőről felállva Szűcs Lajos kényelmes-lazán igazgatja helyre ülepén az alsónadrágot. Már mozdulataival is beszédesen jellemzi a robusztus melóst, aki várandós felesége mellett a mentálisan sérült szomszéd szende kertjét is megműveli. Életfilozófiája egyszerű: „Ha dolgoztál, pihenj, igyál, gyűjtsél erőt, csajozzál. Aztán mehetsz melózni megint, és arra gondolhatsz, milyen klassz volt és még jobb is lehet."

Borsos Bea szerencsétlen, csapzott, beteg verébnek mutatja Olgát, akit – Marilyn Monroe nevét kicsavarva – Murlin Murlónak „becéznek" a kisvárosban. Eszményképe a tévésorozat Isaurája, és a törpék mutatványaiért is rajong. Repülő csészealjakat lát, és miközben a katasztrófát várja, a sötétben szakállas, öreg rajzfilmfiguraként jelenik meg neki az Isten.

Ebbe a közegbe csöppen a messziről jött albérlő, a szemüveges, tétova, tipikus értelmiségi Alekszej, aki világmegváltó regényén dolgozik. „Mintha a fiamat látnám!" – kommentálta mellettem egy ismeretlen hölgy az előadást. A figurát roppant plasztikusan megformáló Harsányi Attila aligha kaphat ennél nagyobb dicséretet.

Az alkoholista Inna szerepe veszélyes csapda. Részeg-közhelyeket felvillantva könnyű elúszni vele. Melkvi Beának azonban sikerült letennie a névjegyét Szegeden: pazar mozgáskultúrával, artisztikus eleganciával hozta a nyakigláb, lecsúszott özvegyet. Olga nővére mint utolsó fűszálba kapaszkodna Alekszejbe, és menekülne a kilátástalanság jelképeként is értelmezhető világvégi Sipilovszkból.

Székhelyi József „véglényeknek" mutatja Koljada figuráit, akik kicsit mintha modern, elkorcsosult Csehov-hősök lennének. Szánni és szeretni valóan nyomorultak egyszerre. Sorsuk a pusztulásra ítélt, reménytelen közegben eleve elrendelt. Kitörési kísérleteik halálra ítéltek. „Miért hagyott el engem az Isten?" – kérdi a darab végén Olga. Nincs válasz.
Kövessen minket, kommentelje híreinket a Delmagyar.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Képernyőről a gyerekszobába

Közismertségnek örvendő kismamát kerestünk – az adventi várakozásban egy boldog várandóst. A… Tovább olvasom