Délmagyar logó

2017. 04. 25. kedd - Márk 6°C | 21°C Még több cikk.

A trubadúr vastapsos sikere a nagyszínházban

Verdi egyik legnépszerűbb operája, A trubadúr megunhatatlan remekmű, ezt bizonyítja a Szegedi Nemzeti Színház két szereposztásban bemutatott új produkciója is. Harangi Mária rendezésének akadnak ugyan vitatható megoldásai, mégis estéről estére telt házas, vastapsos sikert arat – megérdemelten.
Szinetár Miklós tanítványa volt a színművészetin a fiatal operarendező-generáció Szegeden most debütáló tagja, Harangi Mária, akiről A trubadúrt látva kijelenthető: éppúgy biztos ízlés, arányérzék, jó elemzőkészség jellemzi, mint mesterét. A szövevényes, vadromantikus történetet követhetően állította színpadra. Eredeti, elementáris ötletek ugyan nincsenek a tradicionális előadásban, de kompakt, koherens a produkció. Talán a főszereplőket kísérő didaktikus szellemalakokat érdemesebb lett volna elhagyni.

A rendező fő segítője párja, Romvári Gergely díszlettervező volt, akivel látványos, könnyen változtatható színpadképet találtak ki. A meglehetősen konzervatív megoldásnak tűnő festett háttérfüggönyök szép reneszánsz tájképeket idéznek, szerencsére sikerült ezeket stilizált, töredékes építészeti elemekkel, jó világítással ötletesen kombinálni. Papp Janó míves, korhű, szemet gyönyörködtető jelmezei is hozzájárultak a sikerhez.

Az első két előadást felvállaló Vajda Júliának papírforma szerint nem való Leonora szerepe, hiszen hangja könnyebb, finomabb, líraibb, mint amit a helyenként súlyosabb, drámaibb szólam megkívánna. Mégis nagy élmény őt látni és hallani, mert bámulatos profizmussal játszik és hibátlan bel canto technikával, gyönyörűen énekel. A drámai szoprán Wittinger Gertrúd betegsége miatt csak a harmadik előadáson állt be Leonoraként. Bár nagy volumenű hangja ideálisabb lenne a szerephez, kissé megküzdött az áriák koloratúráival, és a fináléban volt igazán meggyőző.

A produkció legnagyobb meglepetése, hogy a szobafestőként indult, és Manricóként élete első főszerepét éneklő Cselóczki Tamás erőteljes, fényes hangú, igazi hőstenor. Olyan meggyőzően énekelte a Strettát, hogy a vastapsot hallva a karmester megismételtette vele. 1946-ban erről a színpadról indult egy volt autószerelő is, akiből azután minden idők egyik legjobb magyar tenoristája lett... Cselóczkinak van még mit tanulnia, de ha ilyen ütemben folytatja, sokat hallunk még róla. A másik Manrico, Hajdu András is egészen jól énekelt, bár a Stretta végére elfogyott az ereje (vagy a bátorsága), és a csúcspontnak számító, legmagasabb hőfokú Allarmi, allarmi! helyett, valami elfúló gikszert hallhatott a közönség. Két nagyszerű Azucena is született: Szonda Éva megmutatta milyen a modern énekes-színészi alakítás. Plasztikusan és szenvedélyesen énekelt, úgy izzott, akár a máglya. Amikor színpadon volt, csak az ő mindent pontosan kifejező, beszédes arcára és ragyogó szemeire lehetett figyelni. Tóth Judit elsősorban gyönyörű, bársonyos hangjára épített, talán tűzzel telibb játékkal lehetne még hatásosabb.

A Luna grófként bemutatkozó Kelemen Zoltántól többet vártam. Korrektül elénekelte ugyan a szólamot, de túl szürke, jellegtelen volt az általa megformált figura. Réti Attila érdesebb hangon, de intenzívebben és összességében sokkal meggyőzőbben alakította Lunát. Mindkét látott előadáson a fiatal, szép hangú basszista, Cseh Antal alakította Ferrandót, aki ha így folytatja, még sokra viheti. A kórus és a többi szereplő is kitett magáért. Az élményszerűen muzsikáló Szegedi Szimfonikus Zenekar Molnár László operaigazgató dirigálásával elragadtatottabban, szenvedélyesebben játszott. Gyüdi Sándor olykor-olykor mintha inkább visszafogta volna az érzelmek áradását.
Kövessen minket, kommentelje híreinket a Delmagyar.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Békésen zajlott le a díszünnepség a szegedi Klauzál téren

A megszokottnál kevesebb ünneplő jelenlétében, de békésen zajlott le a szegedi március 15-iki… Tovább olvasom