Délmagyar logó

2017. 11. 21. kedd - Olivér 1°C | 8°C Még több cikk.

Amíg az ujjuk, a szemük bírja: Szabóné T. Nagy Zsófia 1962-ben kezdett szűcshímzéssel foglalkozni

Szeged - Az ország és a környező vidékek összes motívumát megismerte az a lelkes szegedi hímző csapat, amely Szabóné T. Nagy Zsófia vezetésével máig is alkot. Több mint 30 év után hétfőn búcsútalálkozásra jöttek össze, de nem teszik le végleg a varrótűt.
– A népművészethez, azon belül a szűcshímzéshez való vonzódásom 1962-ben kezdődött. Férjem, Szabó Imre körzeti orvosként dolgozott Békés megyében, ő adta az ötletet, hogy indítsak szakkört azoknak a lányoknak és asszonyoknak, akik érdeklődnek a népművészet iránt. Kamuton szerveztem meg az első kézimunka-összejöveteleket – mesél a kezdetekről Szabóné T. Nagy Zsófia.

A lelkes szegedi hímzőcsapat.   Fotó: Schmidt Andrea
A lelkes szegedi hímzőcsapat.
Fotó: Schmidt Andrea

– Harminchat éve költöztünk Szegedre, akkor azt mondtam, befejezem, elég lesz a családomra és a munkámra koncentrálni. 1977-ben szóltak a Népművelési Intézettől a Juhász Gyula Művelődési Központnak, hogy „ott van Szabóné, lehet foglalkoztatni". Rendeztem egy kiállítást a Békés megyei munkákból, és áprilisban már el is indult a szakkör 78 fővel – eleveníti fel a nyugdíjas orvosírnok és fogászasszisztens, hogyan indult szegedi pályafutása szakkörvezetőként.

Elismerések

Szabóné T. Nagy Zsófia számos oklevelet, kitüntetést és díjat kapott munkássága elismeréséül, amelyek közül csak a jelentősebbeket keretezte be és akasztotta a falra lakásában. „1993-ban a Népművészet Mestere kormánykitüntetésben részesültem. Eszembe jutott az először kapott díj, amelyre azt mondtam, hogy kötelez. Most érzem igazán, hogy erre az elismerésre még jobban igaz" – írta egy 1996-os kiadványban.

Több mint 30 év után hétfőn búcsú-összejövetelt rendezett otthonában a legkitartóbb 7–8 hímzőtársának. Bőven volt idő nosztalgiázásra, több kiállításra elegendő hímzett terítő is előkerült – szebbnél szebb, tájegységenként különböző színekkel és motívumokkal. Szabóné elárulta: miután Szegedre került, nem kis aggodalommal töltötte el, hogy egyszerű, falusi asszonyként neki kell tanítania a „nagyvárosiakat", akik közt akadt pedagógus, orvos és professzor is. Sok segítséget kapott Varga Marianna néprajzkutatótól, mindig bizalommal fordulhatott hozzá.

– Először az alap öltéstechnikákat tanítottam meg, majd az igen népszerű kalocsai hímzéssel foglalkoztunk. Bejárhattunk különböző múzeumokba, és rengeteget kirándultunk, így helyben ismerhettük meg az adott tájegység kultúráját, művészetét. Egy idő után az asszonyok szinte csak Békés megyei mintákat akartak hímezni, én viszont sokáig halogattam, mert tudtam, hogy az az egyik legbonyolultabb – mondja Szabó Imréné, aki albumokba rendezve örökítette meg a több évtizedes munka lenyomatát: fotókat, újságcikkeket, beszámolókat őriz otthonában.

– Addig varrok, amíg az ujjam és a szemem bírja – szögezte le zárszóként a szakkör egyik tagja, éreztetve, hogy a búcsú csak formális volt. A csapat marad, az asszonyok 34 év után sem teszik le a varrótűt.

hirdetés

Kövessen minket, kommentelje híreinket a Delmagyar.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

90 éve került Szegedre a kolozsvári egyetem

Épp 90 éve, 1921. október 10-én kezdődött a száműzött kolozsvári egyetem első tanéve Szegeden. Tovább olvasom