Délmagyar logó

2017. 03. 27. hétfő - Hajnalka 2°C | 12°C Még több cikk.

Az állandóságot szereti a hagyományápoló, verselő citerás

Üllés, Forráskút - Negyven évig tanított a forráskúti általános iskolában Hunyadvári István, aki manapság humoros emlékképei köré ír verseket. Tavaly adta ki első verseskötetét, idén tervezi megjelentetni a másodikat. ˝Gyerekek között érzem jól magam, az ő örömük mindennél fontosabb˝ – mondja. Üllésen sok diákot tanít citerázni, falusi rendezvényeken pónijával kocsikáztatja őket a községben.
 Zsíros kenyér paradicsommal

Hunyadvári István 1944. június 28-án született Békéscsabán. Általános iskolába Csorvásra járt, gimnáziumba Békéscsabára, majd a tanítóképzőt Szegeden végezte el mezőgazdasági ismeretek és gyakorlatok szakon. Két lánya van, az egyik tanárnő, a másik óvónő. Öt unokája van. Nem mondja magát nagy utazónak, de Magyarország sok táját bejárta fiatalként, majd a családjával is. Egyik kedvenc étele a zsíros kenyér paradicsommal. Vacsora előtt egy pálinkát, utána egy sört fogyaszt el szívesen. Szeret zenét hallgatni, régen sokat járt színházba. Kedvenc írója Heltai Jenő. – A nagyon modern verseket nem szeretem, én is hagyományos fatengelyes versekkel foglalkozom – mondta.

– Amikor megkérdeztem a lakcímét, azt mondta: ha eltévednénk Üllésen, kérdezzünk meg bárkit, útba tud igazítani. Ennyire népszerű a nagyközségben?


– Sokszor lépünk fel a művelődési házban különböző citerás esteken a tanítványaimmal, de a környező községekben is mindenhol ismernek ugyanilyen okból. Egyetlen olyan ember nincs a világon, akire haragudnék, valószínűleg a mindenkivel ápolt jó viszony miatt is ismernek sokan.

– Negyven évig volt tanító, később technika-, majd citeratanár a forráskúti általános iskolában.

– Az iskola mindig a második otthonom, a tantestület a második családom volt. Egy Békés megyei kistelepülésen kezdtem tanítani 1964-ben, ott lettem diákból felnőtt. Az ottani tanítványaimmal máig tartom a kapcsolatot. Megnősültem, Ruzsára kerültem két évre, majd negyven évig Forráskút lett az otthonom. Két generációt okítottam, az utolsó szülői értekezleteken már azok ültek velem szemben szülőként, akik annak idején a diákjaim voltak. A technikát délelőtt, a citerát délután tanítottam a gyerekeknek. A citera teljesen véletlenül jött be az életembe: a tanítóképzőn kellett hangszeren játszanunk, nekem egy kis hegedűm volt. Már Forráskúton voltam, amikor felbomlott egy népzenét játszó kis közösség, de volt még egy fellépésük, amire engem hívtak segítségül. Itt kezdtem el pengetni a citerát, ami nagyon megtetszett, és mások szerint még tehetségem is volt hozzá. Innentől kezdve 13 éven át, a nyugdíjazásomig tanítottam erre a mesterségre a gyerekeket, a mai napig pedig különórákon zenélek együtt velük: évente 13–19 tanítványom van. Egész életemet kistelepüléseken éltem le, hívtak Szegedre is, de nem mentem. Az állandóságot szeretem, nem szeretek kóborolni.

Poénokat öltöztet versbe

– Mostanában a versírás tölti ki idejének egy részét.

– Korán kelő vagyok, reggel még jól működik a 70 éves agy, akkor születnek a poénba öltöztetett versek: régi emlékek és a most körülöttem zajló történések a fő témáim. Amikor főiskolások voltunk, egyik cimborám minden nyáron a Balatonnál szaxofonozott. Akkor is népszerűek voltak a zenészek a nők körében, szeptemberben egy sorozat fényképpel jött vissza, amiken rengeteg bikinis lánnyal volt lefotózva. Hencegve kidobta őket a konyhaasztalra, amit egy másik barátom alaposan átnézett, és talált köztük egy olyan képet, amin bikinis lány helyett egy konzervatív ruhában levő nő szerepelt. – Hát ezt a rondaságot hol szedted föl? – kérdezte tőle. Kiderült, hogy az édesanyja volt. Ebből az emlékképből is nemrégiben született egy vers. Egy másik emlék szintén versírásra ösztönzött: egy tanítónőnek vitt egy nagy üveg mézet ajándékba egy szegény család gyermeke. A tanár tisztában volt diákja szüleinek helyzetével, az ajándékot nem akarta elfogadni, mondván, fogyassza el inkább a családjával. A kisdiák őszintén válaszolt: nem viszem haza, mi ezt nem esszük meg, mert beledöglött az egér. Ez is egy poén, ami megérdemelte, hogy verset írjak köré. A forráskúti iskolában tanító feleségemet egyszer névnapján köszöntötték a diákjai. Az óra végén odament hozzá egy kislány: – Tanár néni örül a virágnak? – kérdezte. – Hát örüljön is, mert nagyon drága volt! – mondta őszintén. Számos versem kapcsolódik ilyen mondatokhoz: a gyerekszáj a legőszintébb a világon.

– Mennyivel volt más negyven éve a tanítás?

– Két Blanka keresztnevű tanár között voltam pedagógus Forráskúton: az egyiktől vettem át az osztályt, és egy másik Blankának adtam tovább negyven évvel később. Amikor odakerültem, Blanka néni már nyugdíjas volt, de még tanított. Szigorú szeretettel nevelte a gyerekeket, forró teával várta őket hideg téli reggeleken. Egy szünetben nagyon ideges volt, mert az egyik diákja hazudott neki, amit a legnehezebben viselt el, ám a gyerek végül megtört, és bevallotta neki az igazságot. Erről beszélgettünk éppen, amikor kinyílt a terem ajtaja, és a füllentésen kapott fiú apja lépett be rajta, aki Blanka néninek ugyanazt a mesét adta be, amivel gyereke néhány perccel korábban megbukott. Blanka néni felvette a vonalzót az asztalról, hármat nyesett vele az apuka fenekére és kizavarta az osztályból. Ezt ma már nem merné megcsinálni egyetlen pedagógus sem. A verseskötetemben forráskúti emlékeimről ezt írtam: „Elcsattant egy-két jól irányzott pofon, nevelőnek kudarc volt, de szülő nem vette zokon." Ezzel akkor tényleg nem volt semmi probléma.

Az állandóságot szereti a hagyományápoló, verselő citerás. Fotó: Karnok Csaba (galéria)

– Melyik tanítványára a legbüszkébb?

– Büszke vagyok mindegyikre, csak kettő élete siklott félre. Az egyik gyilkosságért ült, a másik rabolt. Megbűnhődtek tetteikért, ha mellém ültetném őket, tisztelettel és becsülettel tudnának velem és másokkal is beszélni: nem lettek visszaesők. Tanítottam mára sikeres orvost és zenetanárt, de osztályfőnöke voltam az előző és a mostani forráskúti polgármesternek is.

Póni és hagyományápolás

– Miért szeret részt venni minden falusi rendezvényen?

– Biztos van bennem szereplési vágy, de nagy ember sose akartam lenni. Pedig kétszer is akartak iskolaigazgatónak, mégis nemet mondtam. Az ötödik pónilovamat fogyasztom, Mukival minden települési rendezvényen megkocsikáztatom a gyerekeket. Hagyományápoló vagyok, nagyszüleim a mezőgazdaságban dolgoztak, de a szüleim nem folytatták a gazdaságot, olyan házban laktunk, ahol nem tarthattunk állatokat. Én viszont gyerekkorom óta rajongtam értük, nyári szünidőben is szerettem lovak közelében lenni. Mikor már közeledett a nyugdíj, megvettem az első pici pónimat. Sajnos őt elrontottam, sokszor adtam neki kézből kockacukrot. Annyira rászokott, hogy mindenkitől azt követelte, és aki nem adott neki, azt megharapta: meg kellett válnunk egymástól. A többi pónim azonban nagyon jó állat volt, a mostanit tavaly vásároltam. Gyerekek között érzem jól magam, az ő örömük mindennél fontosabb.

Fánkot süt farsangra

– Mit szeret csinálni szabadidejében?

– Szeretek főzni, ha tehetem, majdnem mindennap készítek valamit. Apám elég házsártos ember volt, Orosházán dolgozott, este ért haza Csorvásra. Anyám varrónőként dolgozott, ha sok volt a munkája, nekem kellett kisegítenem, hogy estére meleg étel kerüljön apám elé. Pörköltet szeretek legjobban készíteni, és mára már a sütéssel is megbarátkoztam, amikor az egyik lányomtól egy kenyérsütőt kaptam ajándékba. Eszembe jutott, hogy régen én is vettem anyukámnak porszívót, aki ennek ellenére továbbra is szőnyegverővel verte ki a port a szőnyegből. Máskor hajszárítóval leptük meg, de a haját mégis a kemencénél szárította meg. Ezek az emlékek jutottak eszembe az ajándék kenyérsütőnél: inkább elolvastam a használati utasítást, és azóta már rengeteg tésztát tudok készíteni vele. Így farsang tájékán sok mindenkit lepek meg a fánkommal Üllésen és Forráskúton.

– Mik a jövőbeli tervei?

– Színpadon már nem nagyon akarok fellépni citerásként, tudni kell visszavonulni, már csak egy-két „öregfiúmeccset" vállalok, de a gyerekeket továbbra is szeretném tanítani. A verseskötetemet is azért hoztam össze tavaly, hogy a forráskútiaknak egy emléket hagyjak magamról. Talán lesz egy második emlék is rólam: már írtam harmincegynehány új verset, amiből idén egy újabb kötet láthat napvilágot.
Kövessen minket, kommentelje híreinket a Delmagyar.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

José Cura újra Pesten énekel

A világhírű argentin tenor, José Cura február 21-én Budapesten, a Papp László Sportarénában lép fel Mahó Andreával. Tovább olvasom