Délmagyar logó

2017. 10. 22. vasárnap - Előd 10°C | 20°C Még több cikk.

Az okosabb, írországi kapitalizmusról

Addig-addig bócorog az emberfia a nagyvilágban, amíg azon kapja magát, ennyivel is többet tud meg az otthoni világról. Megtudja például, kapitalizmusból is legalább kétféle van. Az egyik ilyen, a másik olyan. Az ilyen hajszálra olyan, mint a mienk. Egy kicsit ilyen, egy kicsit olyan.
Whisky-múzeum Middletonban - szegedi turistákkal. A szerző felvétele
Mielőtt becsavarodnánk, ahogy a mezítlábos észjáráshoz illik, elmondom inkább, a mienk azért lett ilyen, mert negyvenvalahány évig megátalkodott hittel alapoztuk a szocializmust, ahogy a vicc is mondja. Kimondom, bár a prasnyaságokat szívesen kerülöm: finggal akartunk tojást fösteni. Közben szépen hagytuk porrá válni a letagadhatatlan értékeinket. Magyar virtus.

Az ír kapitalizmust az olyanok közé szoktuk sorolni. Az unió legnagyobbat lépni tudó országa lett hirtelen. A nyáron alkalmunk volt belepislantani nyalka tíz napig.

Döglesztő nyarat hagytunk itt, ott olyan időt találtunk, amilyen hazaérkezésünk után itthon fogadott bennünket. Nem is olyan sokkal előtte sírt és rítt az egész Balaton, meg a turizmusra kalibrált nemzettest, ott vígan élték a megszokott módit. Az itthoniakban az vitte a főszólamot, hogy kevés vendégéjszakát töltenek nálunk az idegenek, ott eleve erre rendezkedtek be. Ha mi itthon nem csupán a Balatonnal, meg egynéhány kiemelt üdülőhelyünkkel akarnánk etetni a külföldit, hanem mi is körbeutaztatnánk velük az országot, mondjuk a Kőszeg–Somló–Magyarpolány–Tihany–Székesfehérvár–Budapest–Eger–Aggtelek útvonalon, elkajszulva egy kicsit Debrecen–Kecskemét–Szeged felé is. Ha cigánygyerekek potyognának az égből, akkor is megélnénk.

Egy másik szempont az olyan javára. Ott azt vallják, nem engedhetik meg maguknak, hogy a vendég ne a lehető legjobbat kapja. Ezt avattuk az okos kapitalizmus első tételévé. A harácsoló változatot hagytuk el arra a rövid időre, ide csöppentünk vissza, és – még mindig a kőműves szakmánál maradva – változatlanul azt valljuk, csak addig tartsd a kéményt, fiam, amíg a gazda kifizeti az árát. Aki vállalkozásba bele mer vágni, meggazdagodni akar, de azonnal.

Kismillió marha

Itthon a teljes letargia fog el bennünket, ha pusztuló falvainkon megyünk át. Ott? Az ország tele van hintve tanyával. A kősziklákon is virágzik a tanya. Micsoda falvak, és micsoda tanyák! Hogyan csinálják? Pár mondatot az is megér, amit láttunk belőle.

Nálunk avval kezdődött a legújabb új világ, hogy kiirtották a tejelő teheneket. Közben föltalálta a tejipar azt a tejet, amelyhez talán tehén se kell. Hergelődtem már valamikor régen, hogy megszerkesztették odakint a műtehénkét, ehhez már ilyen se kell. Hogy mit iszunk reggelenkint, száz tudós se tudná megfejteni, ha agyuk teljes kapacitását egybekapcsolnák, akkor se. Ott pedig? A kősziklákkal borított legelőkről letakarították a köveket, kerítéseket raktak belőle, és mögötte legeli a füvet a kismillió marha, meg a sok millió birka. Mindjárt a tanya mellett.

Egy picinyke kitérő itt is, közgazdasági töltet nélkül. Nálunk a leendő bürgepaprikás összebújik, mint a birka, az ottani beteríti az egész legelőt. Akkora rejtély ez, valamit ki kellett találnunk rá. A mieinkre puli vigyáz, és az már az apró báránynak tudtára adja, hogy rendnek muszáj lenni. Szamárhoz is szocializálódik a hazai birka, ott szamár sincsen. Pihegtető meleg se szokott ott lenni, amikor a mieink egymás árnyékába dugják be butácska fejüket.

Előjött szorgalom

Vissza a számok világához. Nálunk azt tartotta a vendéglátó bölcsesség, minél lassúbb a kiszolgálás, annál többet fogyaszt a vendég italból. Ott meg? Villámgyorsan kiszolgálják, hogy hamarabb jöhessen a másik. Igaz, ehhez szívesen toboroznak a mi köreinkben nevelkedett fölszolgálókat az internetes világhálón, minimálbéren, kutricás szálláshelyen, az emberi bőrszínek szinte szivárványos készletéből válogatva. Akiknek a vérében van a szorgalom. Odakint elő is jön, legföljebb itthon marad rejtve.

Szokásaink szerint még indulás előtt külön raktuk a természeti szükségleteinkhez nélkülözhetetlen centeket. Tudtuk, hogyne tudtuk volna, a pénznek nincsen szaga, csak az illemhelyeinknek, de az förtelmes. Ott? Kénytelenek voltunk másra költeni az aprót is, mert fizetnünk érte sehol nem kellett.

Ezzel szemben viszont patikatisztaság mindenhol. Beténfereghettünk a legelőkelőbb étterembe is, és amikor elénk libbent a pincérek tündére, megkérdezhettük, merre találjuk azt a bizonyost. Kedvességtől eltelve igazított útba bennünket, az ajtajáig kísérve is, pedig láthatta rajtanunk, nem enni akarunk.

Kicsike körben mozogtunk akkor is, ha körbeutaztuk az országot. A változatos étrend úgy állt csak rendelkezésünkre, hogy ugyanabból a készletből mást-mást választottunk. Én például halnapokat tartottam. Lazacot ettem, hogy itthoni koleszterin-fertőzetem enyhüljön kicsikét. Sajnálni szoktuk viszont az itthonról odavetődött vendégmunkás fölszolgálókat, mert nekik egész szezonra jutott ugyanaz a választék. A minimálbéres kizsákmányolásuk így is sokszorosan fölébe hágott a hazai keresetnek.

Nemzedékek jussa

Sorra láthattuk azokat az alacsony építésű házakat tanyákon és városokban is, amelyeket itthon nem győzök szapulni. Eddig amerikai mintáj únak tituláltam őket, de vagy a nagy globalizáció vitte el oda is őket, vagy ott voltak őshonosak. Árvizektől-belvizektől mindenesetre ott nem kell tartaniuk, létjogosultságuk egy szavazattal többet kapott. Mégis régebbinek tartjuk az ottani divatot, mert némelyikből utcára szóló dohszagok is terjedeztek. Akkor még föltehetően nem találták föl a pádimentumok szigetelését, amikor azok a házak épültek. Mindenre kíváncsi idegenként igyekeztük belesni a fényes kirakatházak udvaraiba is. Na, néha egy csapásra otthon éreztük magukat, akkora volt a kupleráj. Vagy annál is nagyobb. Csak azért mondom, hogy teljesen hasra ne terüljünk előttük.

Emlegettem az elején a Balatont, hadd szóljak róla is néhány keresetlen szót. Évtizedek tapasztalata beszél belőlünk, és aggodalmaink nőttön-nőnek. Az öregátkos vége felé annyi volt itt a minden ideológiai szorításból kibújni akaró igyekezet, mozdulni alig lehetett az utcákon. Most? Kezdünk elférni. Ahol zöldséges volt, most semmi. Ahol ajándék-bóvlik sorakoztak, ott is alig van kettő. Istenem, csak nem az adóhivatal áldásait élik át itt is? Széplakon az újságírók paradicsomát akkora gaz verte föl, annál nagyobb már kukoricában se képzelhető el. Négy nagyszerű épületből kettő vegetál még, leginkább német tinédzserekkel töltekezve, a két nagyobbik viszont évek óta ebek harmincadján. Az egykor jól fölszerelt kempingek mellett elhaladván sóhajtottam el magamat: micsoda értékek pusztulnak itt! Még egy kicsit romlania kell mindennek, hogy olcsón el lehessen kótyavetyélni nemzedékek jussát?
Odakint ilyesmit se láttunk.

hirdetés

Kövessen minket, kommentelje híreinket a Delmagyar.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Nem tart ki végig a fizetés

A megszorító csomag első nyomait októberi fizetésükön már érezhették az emberek, de sokan csak… Tovább olvasom