Délmagyar logó

2017. 04. 25. kedd - Márk 6°C | 20°C Még több cikk.

Az okosak faképnél hagyták A hülyéjét

Szeged - Többen otthagyták A hülyéje premierjét pénteken a kisszínházban – ők voltak az okosak. Az időrabló háromfelvonásos Feydeau-bohózat a primitív poénokkal és provinciális ripacskodással inkább kimerítő, mint szórakoztató.
Amikor az előző szezon végén Füst Milán Boldogtalanokját játszotta a szegedi társulat, igazat adtam azoknak, akik azt mondták: ilyenkor már a színész és a közönség is inkább föllélegezne, érdemesebb valami könnyű, szórakoztató vígjátékot választani. Tévedtem, valószínűleg nem a műfaj a lényeg, csak az, hogy jó produkció legyen. Feydeau bulvárdarabjával, A hülyéjével, amelyet Bagó Bertalan rendezésében tűzött most műsorra a szegedi társulat a kisszínházban, bebizonyosodott: könnyed eleganciával komédiázni talán még nehezebb, mint veretes tragédiát játszani.

Feydeau-t a bohózat királyaként szokták emlegetni, aki megújítva ötvözte a középkori farce és a szatirikus vaudeville műfaját. Szegeden persze bohózat helyett vígjátékot írnak a színlapra, de az alapanyag ettől nem lesz jobb, nemesebb, még Hamvai Kornél mai fordítása sem tudja feledtetni, hogy A hülyéje is csak egy a szerző futószalagon gyártott 47 kasszasikere közül. Ráadásul aki látott már egy Feydeau-bohózatot, látta az összeset, ugyanazok az örökzöld szituációk, mára megkopott klisék, szinte ugyanazok a közhelyes karakterek – megcsalt feleség, féltékeny férj, affektáló, meleg szobainas. Az efféle nem túl igényes bulvárszínháznak megvannak a hívei, mondhatja egy nemzeti kategóriába sorolt intézmény is: egy vidéki teátrumnak őket is ki kell szolgálnia. Nem ezzel van a baj, hanem azzal, hogy ez a produkció olyan, mint amikor egy szedett-vedett zenekar összeáll Johann Strausst játszani rossz tempókkal, fülsértően hamis szólamokkal, arányérzék, stílus, ízlés, elegancia nélkül arra hivatkozva: milyen fantasztikus is a Kék Duna keringő. Azt persze elfelejtik hozzátenni: ahogy újévkor a Bécsi Filharmonikusok játsszák.

A szegedi drámai társulat kínos hiányosságait az összes idei produkciónál jobban megmutatja ez a bulvárdarab. Szinte alig akad benne olyan színész, aki nem hamis, nem esik túlzásokba, szánalmas ripacskodás nélkül, erőlködés nélkül tudja ezt a játékstílust is. Felüdülés, amikor Jakab Tamás és Fekete Gizi kacagásra késztető ironikus párosa következik. A vén kecske férj és a süket feleség duettje – el lehet ezt játszani hatásosan, ilyen mértéktartó eleganciával is. A többieknél is akad egy-két biztató felvillanás, de azért nem érdemes névsorolvasást tartani.

Vereckei Rita tervezte a díszletet és a jelmezeket: mai bútorokkal, a háttérben egy óriási digitális képkeretnek ható monitorral hozza hozzánk időben közelebb a 19. század végi párizsi miliőt. Gidró Katalin (Lucienne) franciásan elegáns ruhákat kapott, míg Kéner Gabriellát (Mme Pontagnac) sikerült végül Etka anyóvá maszkírozni. A vaudeville-vonalat erősíti az előadásban a pianínón közreműködő Kovács Gábor, aki Horváth Károly szerzeményeivel igyekszik feldobni, gördülékenyebbé tenni a vérszegény produkciót. Amikor végre vége lett, a darab egyik gyenge poénja motoszkált a fejemben: „Úgy kellett ez nekem, mint lufiárusnak a nyílzápor".
Kövessen minket, kommentelje híreinket a Delmagyar.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Tatubébi és alpakacsikó született a vadasparkban

Csokoládébarna alpakacsikó született a Szegedi Vadasparkban. Tovább olvasom