Délmagyar logó

2017. 08. 17. csütörtök - Jácint 17°C | 31°C Még több cikk.

Az operadíva hétköznapjai

Mint minden normális művész, későn fekszik, de mint nagyon kevés, korán kel. Tengernyi a dolga: süt-főz, felruházza a kollégáit, terelgeti a színházi kiskölyköket, éneket tanít, fellépésekre jár, ott ül a kulturális bizottságban, és persze főszerepeket játszik a Szegedi Nemzeti Színház operaprodukcióiban. Prima-díjas: Vajda Júlia.
Vajda Júlia a nemrégiben elnyert megyei Prima-díjjal a kisszínházban. Fotó: Hollósi Zsolt
– Sokat jelent a Prima-díj, ezzel a pályám eddigi szakaszát jutalmazták, amiből az derül ki, hogy tudják, miket csináltam a színpadon, ami már önmagában nagyon jóleső érzés – mondja Vajda Júlia művésznő.

Család=színház

– Azt, hogy nem lett családom, vehetjük áldozatnak is a zenéért, de talán inkább fordítva igaz: azért vállalok többet, mert úgysem vár otthon senki. A kollégáim lettek a családom, velük vagyok a legtöbbet, etetem és öltöztetem őket – mosolyog az énekesnő szelíden a kisszínház előterében, ahol percenként jönnek a prózisták, és mindenkinek van egy kedves szava Júliához, egy simogatás, egy gyors puszi.

– Szia, drágám, hétfőn akkor várlak, és átnézzük azt a dalt... – kiált oda Vajda Júlia Gömöri Krisztián színésznek. – A tanítványaim, nagyon szeretem őket, mintha mind a gyerekeim lennének. Talán pont ezért nem született saját kisbabám, mert valahol, tudat alatt úgy éreztem, hogy akkor az engem körülvevő kis és nagy gyerekekre nem jutna időm. Mert a felnőtt kollégák is gyerekek, ők is ugyanannyi figyelmet igényelnek, mint egy kisiskolás: elvárják, hogy dicsérjem és szidjam is őket. Ráadásul mióta sokan énekelni is járnak hozzám, velük még szorosabb lett ez a szeretet, mert az énektanár mindig egy bizalmi állás. A régi motorosok mellett vannak újak: Pataki Ferenc barátom, Harsányi Attila, akinek a kedvese, Melkvi Bea is engem tisztel meg, Papp Gabriella, akit én készítettem fel A dzsungel könyvére. Új jelentkező is akad Szilágyi Annamária személyében, vele A kaktusz virága című előadásra gyakorolunk.

Karácsony Gyurikánál

A művésznő nem különösebben kedveli a karácsonyt, mert minél több ember megy el azok közül, akiket szeret, annál szomorúbb hangulatban éli meg az adventet. A december fénypontját számára ekkor is a „színházi család" közös programja jelenti. A színház ugyanis minden évben szervez egy közös karácsonyfa állítást, ezért Júlia a tanítványaival már hetek óta készül, hogy megörvendeztesse a gyerekeket egy kis énekléssel, műsorral. Ami az ajándékozást illeti: már régen megvett mindent. Azt szokta mondani, hogy akinek nincs elég pénze, az jobb, ha egész évben erre készül, mert így jól meg tudja találni azokat az ajándékokat, amelyek személyre szabottak. – Éveken át mindig dolgoztam karácsonykor, most úgy alakult, hogy pihenhetek. Jó pár évvel ezelőtt, amikor Bodnár Gyurika barátom, a színház egyik legügyesebb fodrásza is egyedül maradt, akkor a csonka családok összefogtak, és együtt ünnepeltünk, hol itt, hol ott. Az idei évben ő lesz a vendéglátónk: ő fog sütni-főzni, nála hallgatjuk majd a kedvenc operáimat édesanyámmal és a barátnőmmel, Anikóval.

A turik királynője


Vajda művésznő azt mondja, számára természetes, hogy a prózisták között mozog: ez még a régi időkből maradt így, amikor ide került, a szegedi színházhoz. Ahogy meséli, akkor még volt idő és igény arra, hogy a különböző tagozatok bejárjanak egymás próbáira, és tanácsokat adjanak. Ráadásul Júlia rendszeresen játszott musical- és operettszerepeket is, így különösen hasznos dolgokat tudott mondani a színészeknek, amikor hasonló műfajban próbálkoztak. A mai napig minden próbafolyamatot, ha csak teheti, figyelemmel kísér. – Szeretek a színészekkel és a táncosokkal beszélgetni. Mostanra szinte mindegyikük ízlését is ismerem, úgy tudok vásárolni nekik például ruhákat, hogy ott sincsenek. A turkálást amúgy is imádom, és ha találok minőségi darabot, amibe egy-egy kollégát beleképzelek, és tudom is, hogy arra vágyik, akkor nem hagyom ott. A turiőrület engem még a kezdetekben rabul ejtett. Emlékszem, az első ilyen a MÉH-telepen, egy hangárban volt, ahol a plafonig értek a bálák. Akkor még a moziban játszottunk, Álarcosbál-próba volt, és az egyik szünetben Misura Zsuzsával elmentem életemben először turizni. Zsuzsi felzavart a halom tetejére, és onnan ordibáltunk, hogy ez kell, ez nem kell, és hajigáltuk a cuccokat... – nevet nagyot nosztalgiázás közben a művésznő azon a híres, gyönyörű „operás" hangján.

Az opera alkonya

Azt meséli, hogy akkortájt jegyezték az opera virágkorát: rengeteget játszottak, felléptek, turnézni jártak. A világ azóta jó nagyot fordult. – Mostanság keveset játszunk, nincsenek már turnék, nincsenek operasztárok. Nem hiszem, hogy a híres Vaszy-korszak tűnt volna le, amikor még Gregor József, Réti Csaba és Gyimesi Kálmán mellett tanulhatott az ember, egyszerűen csak megváltozott a világ: sokkal több musicalt, operettet, korszerűbb darabot igényel a mai közönség. Az opera pedig nagyon hagyományos műfaj, amit viszont azért kell megőrizni, mert örökzöld, minden korúnak, minden korban képvisel egy állandóságot, nemhiába játsszuk több száz éve ugyanazokat a darabokat. Újból ki kellene nevelni a nézőtábort, megszólítani a fiatalokat, mert ők lehetnek az opera jövője. A gyerekeket korábban a szülők szoktatták a klasszikus zene szeretetére, rendszeresen hordták őket színházba. Ez ma már nem divat. Én például a családom gyerekeit kivétel nélkül hozom a színházba, és megnézetek velük mindent, amit csak lehet.

Gáti Katalin Teodóra

hirdetés

Kövessen minket, kommentelje híreinket a Delmagyar.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Diplomás ápolók kétségei

Külföldre mennek vagy maradnak? Mit várnak az egészségügy átalakításától? Erre voltunk kíváncsiak,… Tovább olvasom