Délmagyar logó

2017. 09. 23. szombat - Tekla 11°C | 19°C Még több cikk.

Badár: a stand-up nem kívánja az alkoholt

Szeged - A stand-up első fél percében az utolsón gondolkodik Badár Sándor, a műfaj egyik magyarországi „atyja". A kezdetektől fellép a Dumaszínházban, és ugyanúgy élvezi a kollégák műsorát, ahogy a közönség a Badár-féle poénokat. A szentesi vasút egykori büszkeségével a stand-up kulisszatitkairól, kalandvágyról, sikerről is beszélgettünk.
– Amikor fenn áll a színpadon és beszél – egy, vagy akár hét és fél órán keresztül, mint a korábbi rekordnál a Szegedi ifjúsági Napokon –, mi játszódik le önben?
– Az első egy-másfél percben keresem a kontaktust a hallgatósággal. Ilyenkor az ember keresi magában az adrenalint, mi legyen a felütés, amivel megfogja a közönséget. Aztán ha a felütés jól sül el, utána van egy kicsit könnyedebb félórám, amiben tudok építkezni. Hogyha az építkezés jól sikerül, van egy megkapott közönség, akiknek már csak lebegtetni kell a sztorit, és működik a dolog. Furcsát mondok, de az első fél percben az utolsó fél percen szoktam gondolkodni.

– Azon, hogy mire futtatja ki a sztorit?
– Nem tudom, mi lesz a sztori, de azt pontosan tudnom kell, mi lesz a vége, különben nem tudom abbahagyni. Így alakulnak ki a hét és fél órás projektek. Ha pontosan megfogalmaztam magamnak, mi legyen a slusszpoén, már tudom úgy bonyolítani a szálakat, hogy arra fussanak ki. De az első fél percben ez el kell, hogy jöjjön.

– Filmekben sem szeretett soha szerepet tanulni, inkább improvizált. A stand-up előadásai is így születnek?
– Természetesen vannak visszatérő formák, azonos mondatok, de ez képlékeny, nagyon könnyen változhat. Elég a közönség egy beszólása, jó vezérmondata, hogy elvigyen egy másik irányba. A stand-upot azért találták ki, hogy interaktív játék legyen a közönség és az előadó között. Az előadó dolga, hogy a közönséget jól mozgassa, a közönség meg kifejezetten azzal a céllal érkezik, hogy az előadót egy kicsit „megfingassa". Ez az adok-kapok játék fajulhat el, alkalmanként durvaságba, de ha a közönség szereti a játékot, természetesen nem megy el ebbe az irányba, a hallgatók mégis adják a labdát a fellépőnek. Nem egyszerű műfaj, nem lehet tanítani, nem lehet benne királynak sem lenni. Több, mint például egy színészi munka, a műfajánál fogva viszont sokkal alpáribb és könnyedebb, mint verset szavalni egy óriási közönség előtt. A kettő között van valahol félúton az igazság.

Badár Sándor a műfaj úttörője volt Szőke Andrással. Fotó: Karnok Csaba
Badár Sándor a műfaj "úttörője" volt Szőke Andrással.
Fotó: Karnok Csaba

– Mondják, Ön kezdte el Magyarországon a műfajt Szőke Andrással. Így történt?
– Mi kezdtük el, de akkor még nem stand-upnak hívtuk. Az első stand upjainkat a Szőke nevezte el one man show-nak, amiből született egy, már lassan urbán legendának is nevezhető stand-up történet. Szentesen, a Panoráma diszkóban néztünk bizonyos C típusú pornófilmeket, és rossz kazettát tettek be. Meglepődtünk, mert minden volt benne, csak „az" nem. Egy fickó nyomta a rizsát, de nem tudtuk, ki ő: egy Johnny Walker nevű alak volt, és amerikai stand-up comedyt adott elő. Mi nem tudtuk azt sem, hogy ez stand-up, de mivel a fickó minden második mondata az volt: hey, man, one man!, a Szőke elnevezte one man shownak. Később ezt egy filmjébe be is iktatta.

– Mikor volt az első műsor?
– Hosszú évekkel később Budapesten minden héten pénteken csináltunk egyet, eleinte a Hunnia mozi kávézójában, később a moziban, mert kinőtte a közönség a kávézót. Mindig teli volt a gatyánk, mert nem beszéltünk meg előre semmit – én Szentesen dolgoztam a vasútnál, a Szőke Pesten élt, és táviratban vagy valakin keresztül telefonon megüzente, mi lesz a címe a műsornak. Általában szerdán, vagy inkább csütörtökön tudtam meg a címet, volt rá egy délutánom, hogy összehozzak egy önálló műsort. Mivel ez akkor még nem volt befuttatott műfaj, elég nehéz volt eladni a közönségnek: most következik egy műsor, de nem tudhatják, miről fog szólni, hiszen én sem tudom. Nagyon jó lecke volt, élveztem. Két év múlva ez elhalt, és tizenöt év kellett ahhoz, hogy újra megvesse a lábát a műfaj, most már stand-upként. Litkai Gergő barátom agyából pattant ki az alaptörténet: a Godot kávézóban exhibicionista fiatalok előadhatták azt, ami bennük van. Ennek az első képviselői voltunk a Szőkével, a Hadházi Lacival, a Litkai Gergővel. Később csatlakozott a Showder Klub gegcsapatából Kőhalmi Zoli, Bödőcs Tibor, Kovács András Péter és a többiek. Ez intézményesült Dumaszínházként.

– Mennyire foglalkoztatják a visszajelzések?
– Sosem foglalkoztam vele igazán, mit mondanak az előadásaimról – persze érdekelnek a visszajelzések, mert azokból tud az ember építkezni. Persze ha fergetegesen jó az este, az engem is megérint, hazáig röpködöm eufóriában az autóban. Azt szoktam mondani, mindenkinek vannak problémái. Nekem az a bajom, hogy szóról szóra emlékszem rá, mit mondtam. Emiatt mindig keresem a hibát, hol buktam meg a történettel, hol lehet még fejleszteni rajta, hol mondtam egy olyan új mondatot, ami jól ült, és beiktathatom egy következő műsorba. Aznap még órákon keresztül tud dolgozni az agyam, de valószínű, hogy a közönségem ugyanígy viselkedik. Mennek haza, és még csapódnak le a hallott mondatok. Én ugyanígy élvezem a saját előadótársaim műsorát: ez a szakma mindenki számára élvezhető, annak is, aki benne van. Mindenki a magára jellemző stílust adja. Mondhatnék nevenincs embereket is, akik falun élnek, és néhány sör hatására másfél-két napos monológokat szoktak lefolytatni, de nem tapsolja meg őket senki. Viszont félelmetesek. Józanul nem. Pedig ezt a műfajt józanul kell csinálni, ettől munka. Tudni kell irányítani, nem kívánja az alkoholt.

Badár szerint a stand-up nem kívánja az alkoholt. Fotó: Karnok Csaba
Badár szerint a stand-up nem kívánja az alkoholt.
Fotó: Karnok Csaba

– Írt három könyvet, mindegyik a világ egy-egy tájára kalauzolja el stand-upos módon az olvasókat. A Bamako-rally élményeiből filmet készített: honnan ez a kalandvágy? A vasútról?
– Sokkal korábbi. Nem voltam még hétéves, amikor már nyári úttörőtáborban voltam az iskolásokkal, egyedül. Nyolcszemélyes sátorban aludtam együtt a nagy nyolcadikosokkal. Mi építettük a sátrat, úgy, ahogy sikerült. Az eső beáztatta, akkor szidtuk egymást; valaki mindig belebotlott egy sátorcövekbe, akkor összeomlott az egész. Ott rögtön rákaptam ennek az ízére. Hála Istennek olyan szüleim vannak, akik elengedtek, ahogy az általános iskolai tanáraim is beleiktatták az emberbe a „menést": állandóan túráztunk. Mindig mentünk valahová. Ha sehová, akkor Szentesen buszoztunk körbe-körbe... Felső tagozatosként tájékozódási futó lettem, szinte kötelező volt minden hétvégén versenyre menni. Odafelé túráztunk, élveztük a közösségi élményt, hogy gyalog elmegyünk egy erdőbe, ahol meg majd futunk. A túrázás később belső igénnyé vált. Amikor a vasúthoz kerültem, alapvető dolog volt, hogy az ingyenjegyet kihasználjam. Akkor kezdtem el kinézni a világba: a határon túl is élnek emberek, csak mások és máshogy. Ez engem nagyon izgatott. Egyre távolabbra vetettem ki a célt, nem volt elég Csehország, Lengyelország, hanem el kellett jutni Dortmundba, meg kellett nézni Zürichet, majd Tokiót, Alaszkát. Ezek egy belső igény nagyon komoly vetületei.

– Ha jól tudom, járt a téli olimpián...
– Így van, Albertville-ben voltunk, mint a magyar kutyaszánhajtó válogatott tagjai. Mi itthon komolyan gondoltuk, hogy kutyaszánhajtó versenyzők vagyunk. Ám amikor az ember eljut egy profi világba, úgy, hogy még nem járt nagy versenyen, azt mondja: istenem, de kicsi pontja vagyok ennek a világnak! Akkor döbbentünk meg, amikor teljesen komolyan vettek bennünket, pedig látták a szemünk fényében a hóbortot. Az egyik válogatott-tagunk bőrszerkóban, rojtos bőringben, aranyásó bőrkalapban hajtotta a fogatot... Az őrületet hozta magával, de mi is a magunk puritán és nem profi felszerelésével. Mégis, egy nagyon profi versenyen tudtunk részt venni, és úgy éreztük, száz százalékos tagjai vagyunk az olimpiának.

– A Budapest-Bamako rally volt eddig a legveszélyesebb kaland?
– Minden útnak megvan a maga veszélye. Afrika önmagában tényleg veszélyes. Amíg az ember nem megy oda, nem tudja igazán, csak hallja, mert mindent mondanak. Ezért azt sem tudja, mire készüljön fel. Azt beszélik bele itthon: Afrikában nagyon kell félni, ott fogod hagyni a fogad. Ez így nem igaz. Valóban, Afrika vad, és éppen emiatt van ennek a földrésznek óriási varázsa. Ez a fajta vadság és őserő vonzza az embereket. Amikor viszont már ott van az ember, nem gondolkodik azon, hogy életveszélyben van, mert tényleg abban van. Ahogy a földrész lakói is. Ez odakint folyamatosan dolgozik benned, itthon pedig hosszú ideig nem tudod feldolgozni. Hosszú-hosszú folyamat volt, mire minden másodpercét ki tudtam értékelni ennek az útnak, de nagyon nagy húzóerő volt és órási játék.

A siker függőség

– A fiatalabbak szoktak tanácsot kérni? – kérdeztük Badár Sándort, aki kifejtette: itt mindenki maga vívja ki a sikerét. – Van úgy, hogy eszmecserézünk egy kicsit, de nem mondanám, hogy leülünk, és megkérdezik, mi a frankó. Nem szoktuk átadni egymásnak a „tudást". Ez nem színházi hierarchia, ahol az öreg színész elmondja a tutit, és ebbe belepakol némi pátoszt is: érezteti, hogy az illető fiatal és kezdő színész, de még lehet belőle valaki. Csak egy fontos dolog van: ne takarjon ki... Ez nem az a fajta színház, itt mindenkinek magának kell kivívnia a maga sikerét. De ha valaki ráérez a siker ízére, abban jó úszni. Ez egy függőség.

Olvasóink írták

  • 4. gedeon 2011. október 07. 18:54
    „MÁV - Most Állunk, Várjál!

    Munkatársaink európai - sőt mi több, világ - szintű szolgáltatást nyújtanak. Elítéljük a rohanó életvitelt, vonataink megfontoltan, vagy sehogy sem közlekednek.
    Interaktív szolgáltatások keretében az utasok maguk takaríthatják ki az ülőhelyet, ha le szeretnének ülni.
    Odafigyelünk szemünk egészségére. Állandó fényviszonyt biztosítanak intelligens ablakaink, amelyek piszoktól sötétülnek. Este nem kapcsolunk lámpákat, hogy nyugalma teljes legyen.
    Az extrém sportok kedvelőinek nyáron teljesen feltekerjük a fűtést, télen soha.
    A WC-ben se lámpa, se tükör, se papírtörlő, ezzel tudatosítva a természetes nomád élet szépségeit.
    A csatlakozásokat nem hangoljuk össze, hogy Ön ne érezze magát egy gépi rendszer tehetetlen részeként.
    Várótermeink közbiztonsága érvényesíti az evolúciós folyamatokat, csak az erős marad életben.
    Utasbarát menetrendek: megjegyezhető mennyiségre csökkentettük a járatszámokat.
    Banki szolgáltatások: nagyobb mennyiségű készpénzét beválthatja menetjegyre.
    Odafigyelünk a környezetünk egészségére. Hetente legalább háromszor vonatmentes napokat tartunk az egész országban, elviselhető mértékűre csökkentve a káros anyag kibocsátást.
    Bevezettük a szubjektív felelősség fogalmát. Munkatársaink csak a haszonból részesülnek, a hiányt nem kell befizetniük.
    Jelentkezz csapatunkba, nálunk megvalósíthatod magad, gátlásaid levetkőzheted. Ha az iskolában elnyomtak, nincsenek barátaid, akkor gyere hozzánk dolgozni. Ma már a legtöbb munkatársunk kinőtte gátlásait és teljes lelki nyugalommal szívat egy egész országot!
    MÁV - sztrájktól-sztrájkig.”
  • 3. Dili 2011. október 07. 17:23
    „Hív a Vasút, vár a Badár! :-)”
  • 2. eldorádó 2011. október 07. 16:53
    „a legenda szerint Badár átaludta a szolgálatot, sok kárt nem tett a vasútban”
  • 1. Queenmargareth 2011. október 07. 16:20
    „"Amikor a vasúthoz kerültem, alapvető dolog volt, hogy az ingyenjegyet"...
    Az ingyenjegy, ha nincs jegyed. A vasúti dolgozó utazási kedvezménye: díjmentes, arcképes; SZABADJEGYnek hívják.
    Legalábbis velünk ezt tanították meg először a vasúti személyfuvarozással kapcsolatban:)”

hirdetés

Kövessen minket, kommentelje híreinket a Delmagyar.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Rózsaszín csirke Szegeden

Szeged - A tojás az egyetlen állati termék, amelynek megvásárlásakor eldönthetjük, milyen tartási… Tovább olvasom