Délmagyar logó

2017. 06. 26. hétfő - János, Pál 20°C | 31°C Még több cikk.

Baltikum, te csodás!

Varsó, Vilnius, Riga, Tallinn, Szentpétervár – összesen 5100 kilométert tettünk meg az egykori szovjet birodalom peremén. Láttunk emeletes tanyát, és találkoztunk Lenin elvtárssal az Aurórán, de megnéztük Krakkó új székesegyházát is, amely öt év óta II. János Pál pápa áldását viseli.
A határőrizeti szervek jól elcsapták Csapon majdnem negyven évvel ezelőtt a kedvemet attól, hogy még egyszer repetára vállalkozzam. Biztosan nincsen igazam most se, amikor mégis megszegtem önként vállalt ígéretemet, sőt hallván az ilyen-olyan átcsempészett borzalmakról, talán még inkább nincsen, de a módszer, ahogy csinálják, ma is elgondolkodtat. Magunkat is védeni akarnak vele, még ha éppen magunktól is, és a világot is, jelen esetben tőlünk. Odébb van ez még, ne siessünk vele, lelkesedjünk inkább azért, mert a hosszú-hosszú út egyetlen agyonaszalós határáig mennybe is mehettünk volna a gyönyörűen zajló, úti okmányainkba még éppen csak betekintő átkelésekkel. Vagy csak arról van szó, hogy más lett időközben a bioritmusunk? Nagy ország, nagy szicsasz, ez megmaradt volna?

Vegye elő térképét, aki tudni akarja, merre is koptattunk el ötezer-egyszáz kilométert, és gondolja hozzá a Kárpátok bérceit, Parassapusztán átcsusszanva, az Árva vára hónalja alatt kijutva a gyöngyöző gyönyörűségek áradatából. Gyerekkorom bohó ábrándja szólalt meg bennem most is, hogy hátizsákkal és vándorbottal lenne jó végigcaplatni ezeken a helyeken is. Szidolozza az álmokat az a szerencsétlen tény, hogy most már biztos, soha meg nem valósulnak. Zsebemben a notesz, nyakamban a fényképezőgép, ennyi a tartozéka utazásunknak. És alattunk egy modern autóbusz, két kitűnő sofőrrel. Egészen Varsóig csak akkor álltunk meg, amikor a szükség kényszerített rá bennünket. Örültünk, hogyne örültünk volna, végre kezdenek rájönni mindenhol az illetékesek, hogy a világszínvonalra törekvő útépítések törvényes tartozéka éppen az utazó emberiséget kiszolgáló illemhelyek sokasága is. Korábban kénytelen voltam szólni az úgynevezett KGST-szagokról, ennek a szellője se csapott meg bennünket most.

Annak idején a koszalini körzetet járhattam be, Varsóból csak annyit láttam, amíg a belföldi repülőtérről átkormányoztak a nemzetközire. Az ország mezőgazdaságából nem tudhattam meg semmit, noha terveinkben szerepelt az a bogár is, ez a hatalmas ország hogyan juthatott el az akkori konyhai megszorításokig. Most láthattam, bár végigszatyrozta Európát, mindenütt lengyel piac nevet adva a kényszerűségből elkótyavetyélt értékeiknek, itt is épülnek az új utak és sztrádák, és az árpamezőktől a rozsig, búzáig készül kielégíteni népes lakossága kenyérgondjait. Még csak kezdődött az aratás a déli részeken, a lábon álló termés megsaccolására se vetemedhettünk, de a tisztességes igyekezet átsuhantunkban is meglátszott. Harmincnyolcmillió embernek kell lisztet adniuk, búzabomba hatástalanításáról, gondolom, mégse beszélnek.

A baltiak

Csoportos utazáson vettünk részt, ez már kitűnik az eddigiekből is. A nemrég széthullott óriásbirodalom nyugati peremét járhattuk be, ha futtában is. Diákokkal az országot járván elsütöttem már, néha az is elég lett volna, ha egy lerobbant buszra fizettünk volna be, csak egy magnót kellett volna kitennünk a szélvédő alá, elszórakozott volna a társaság avval is. Most? A többség közelebb a hetvenhez, mint a hatvanhoz, ugyanez jött elő bennem, kitoldva azzal, hogy magnó se nagyon kellene. Voltak néhányan, akik hősi elszánással képesek voltak végigdumálni a teljes utat reggeltől estelig, hátat fordítva minden látnivalónak. Ne bántsuk magunkat, ilyenek is vagyunk.

Való igaz, mindent elkövet az emberiség azért is, hogy olyan nagyon semmit ne lássunk. Ugyanazokba az óriásplakátokba ütközik szemünk szinte minden lépésre. Itt is itt vannak például annak a világcégnek a táblái is, amelyiknek a csattanója ez: „Mert hülye azért nem vagyok!" Az itteni nyelvben ritkán forogva annyit tudok csak előbogarászni, hogy két rövid szócska után ez áll: „idiotowa". Ne tessék háborogni, a hülyeség világszínvonala biztosítva van.

Szívemnek-lelkemnek kedves tanyákkal behintve itt is a tájkép. Legtöbbje emeletes tanya! Szóljunk közben a lengyelek barátságáról! Sört venne egyik társunk a tankolóállomás boltjában, de se euróért, se dollárért nem adják, más pénze viszont nincsen. Meghallja egy lengyel úr, kerülni akarván minden föltűnést, kifizeti helyette. Illendően megköszönni se maradt ideje.

Átjutottunk már Vilnius földjére. Unióból ki, másik unióba be, hadd nevezzem lábadozó országnak. Regényt lehetne honosítani ide is, annyira beszédesek a képek. A fővárosiak is. A fél évszázados tompultságból már ébredezik.

Hajt bennünket a kényszer, már Rigában vagyunk. És szuperszállodában itt is. Egyik társunk tétovázva koldulja végig az emeletet: elfelejtette a szobaszámát. Uramisten, mondja. Pedig otthon én vagyok a család esze!

Ez a határ!

Tallinnból átkompoztunk Helsinkibe, és aznap vissza is utaztunk. Hajókajütben háltunk, ez is megérne egy misét. Ugorjunk inkább egy nagyot, és máris újabb határon vagyunk. A leghatárabb határon. Harmadikok a buszos utasokból, de majdnem öt óránk ment rá, amíg átjutottunk. A nálunk bumacskának csúfolt bumaskák kerülgetős beszerzését is ide értve. Láthattuk közben a legtökéletesebb vágányzárat, hajszálra olyan volt, mintha régi vasboronákat fűztek volna egybe, és fordították volna szegekkel fölfelé.

Mit lehet tenni ennyi ideig a buszban? Közbeszólt a szükség itt is, hólyagrepedés fenyegetett bennünket. Meg is kérdezte csoportvezetőnk, magára vállalva a kiszállás veszedelmét, hol találnánk toalettet. Kemény és határozott a parancs: a buszban! A mindenféle encsömbencsömmel a lehető legjobban fölszerelt átkelője a nyugati végeken ennek a magára maradt, óriás országnak. A busz aranyerét átvilágító szerkezet is működik, és nincsen az a luk, amibe be ne tekintenének. Szerencsére már csak a buszéba, és nem a mienkbe. Boldogok vagyunk, az előttünk lévő két rakományt kiszállították, csomagjaikat tételesen átvizsgálták, mi csak az útlevelünkkel léphettünk be az átbocsátó hivatal épületébe.

Kárpótlás a látvány

Szentpétervárra mentünk, és a cári világ minden fényességén átfuttathattuk csalfa szemeinket. Nem megrohamoztuk a Téli palotát, csak átrohantunk rajta, a Szmolnijt csak kívülről láttuk, az Aurórát viszont úgy is, hogy fölmentünk rá. Lenin elvtárs is ott volt, eredeti másolati minőségben. A partfalat támasztva elgondolkodott a világ múlásán. A francia maskarákba öltözött emberek és bérmenyasszonyok mellett ez is fontos. Mögötte a Samsung óriásépülete. Az itthoniaknak azt ígértem, ha nagy durranást hallanak, tudják, én sütöttem el az ágyúját, de a lövés elmaradt, a durranás viszont nem. Pontban délben akkorát lőnek valahol a parton, a névai összes szökőkút megrázkódik bele, és vizük veszettül váltakozik valamelyik világhíres muzsika dallamára. Mondanám, vakulj magyar, ha nem tudnám, vakulj muzsik – ez lehetett a szinkronizált változat. A Cárszkoje szelo, meg a Petrodvorec minden aranyozott pompája megcsapott bennünket.

Istenem, ezt is látnunk kellett, még az innenső világban!
Visszaúton még egy gyöngyszem, Krakkó. Ezt se szabad kihagyni. És aki teheti, föltétlenül nézze meg az új székesegyházat. II. János Pál pápa áldását viseli öt év óta. Ilyen szépen megkomponált modern épület is ritka a mai világban. 

hirdetés

Kövessen minket, kommentelje híreinket a Delmagyar.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Gyűjtőszigetek, hulladékudvarok Szegeden

Szeged - Szegeden és huszonöt kilométeres körzetében huszonhét hulladékudvar és hetven gyűjtősziget… Tovább olvasom