Délmagyar logó

2017. 10. 21. szombat - Orsolya 10°C | 20°C Még több cikk.

Bodor Ádám: A mélyben még ugyanazon erők hatnak

Máig a szülőföldje, Erdély ihleti meg Bodor Ádám Kossuth-díjas írót, akinek a napokban jelent meg Verhovina madarai című új kötete. A határterületeket izgalmasabbnak találja a homogén vidékeknél, Közép-Európa keleti részén pedig úgy látja: évszázadok óta nem változtak az alapvető problémák.
– A napokban jelent meg Verhovina madarai című kötete: ritkán jelentkezik új könyvvel. Mi kell ahhoz, hogy megérlelődjön egy téma, elkezdődjön az írás?

– Elsősorban idő, a képzelet telítettsége. Amikor valami, egy képzeletbeli környezet képe megérett arra, hogy írni tudjak róla. Ez a könyv például két és fél-három év alatt készült el. Nyilván ehhez korábban ki kell, hogy alakuljon egy táj földrajzi képe, azon belül a tárgyi környezet, a morális térség, amelyben a szereplők mozognak.

Bodor Ádám: Életem nagyobbik felét Erdélyben éltem le, méghozzá olyan fogékony évtizedekben, amikor az emberre rárakódnak a meghatározó élmények.
Bodor Ádám: Életem nagyobbik felét Erdélyben éltem le, méghozzá olyan fogékony évtizedekben, amikor az emberre rárakódnak a meghatározó élmények.

– A Verhovina madarai valós földrajzi tája Kárpátalja. A szülőföldje miatt ihletik meg jobban a határterületek?

Névjegy

Bodor Ádám erdélyi magyar író Kolozsváron született 1936. február 22-én. Apja, Bodor Bertalan bank vezérigazgató volt, 1950-ben öt év börtönre ítélték a Márton Áron katolikus püspök elleni koncepciós perben. Bodor Ádámot, a Református Kollégium diákját kirúgták Románia összes iskolájából, majd letartóztatták államellenes szervezkedésért 16 évesen – kommunistaellenes röplapokat terjesztett. Két év után, 1954-ben szabadult a szamosújvári börtönből. Egy évig gyári munkásként dolgozott, majd a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézetben tanult. Utána az Erdélyi Református Egyházkerület levéltárában, később egy másoló-fordító irodában dolgozott. Karcolatokat és novellákat 1965-től kezdett publikálni, 1969-ben megjelent első novelláskötete A tanú címmel. 1982-ben Magyarországra települt, a Magvető Könyvkiadó szerkesztője volt, jelenleg a Holmi című folyóirat szerkesztőbizottsági tagja. Műveit 18 nyelvre lefordították. A Kossuth-díjat számos elismerése mellé 2003-ban kapta meg, idén Artisjus Irodalmi Nagydíjjal jutalmazták. Művei alapján készült többek között Gothár Pétertől A részleg, Ferenczi Gábor rendezésében pedig A barátkozás lehetőségei, mindkettő díjnyertes film. Kötetei közül néhány: Plusz-mínusz egy nap (1974), Az Eufrátesz Babilonnál (1985), Sinistra körzet (1992), Az érsek látogatása (1999). A Digitális Irodalmi Akadémia alapító tagja. Felesége Bodor Anikó képzőművész.

– Életem nagyobbik felét Erdélyben éltem le, méghozzá olyan fogékony évtizedekben, amikor az emberre rárakódnak a meghatározó élmények, amelyek aztán mintegy morális tartalékként élete során végigkísérik. Természetes, hogy számomra Erdély földrajzi, etnikai képe maradt minden ihlet forrása.

– Erdély is olyan vidék, ahol több nép, hagyomány, kultúra él egymás mellett: ez is belejátszik abba, hogy határterületekről ír?

– Bizonyára. A határ és környéke, övezete mindig különböző elemek érintkezési tere, persze, hogy valami mást tartogat, mint mondjuk az ország, vagy terület belseje. Így az etnikailag tarka táj eleve izgalmasabb, sokkal gazdagabb, mint a homogén népességű vidékek. Természetes, hogy inspirál. Engem, legalábbis.

– Egy interjúban nyilatkozta: mindazok ellenére, ami a történelemben eddigi élete folyamán megesett, úgy tapasztalta, az emberek egzisztenciális problémái évszázadok óta ugyanazok. Melyek ezek?

– Úgy látom, hogy Kelet-Európának ez a része, nyugati pereme, amit nevezhetünk akár Közép-Európa keleti felének, pont egy olyan határterület, amely évszázadok óta ki van téve nagyhatalmi súrlódásoknak, diktatúrák közelségének. Ez mintha eleve elrendelné az itt élők sorsát, életérzését, gondolkodását is. Ha egy kicsit körülnézünk, az igen látványos változások mellett, amelyek a 89-es történelmi fordulat óta valóban bekövetkeztek, a mélyben tulajdonképpen ugyanazon erők hatnak, a táj erkölcsi környezete alig változott, ilyen rövid idő alatt nem is változhatott. Ez pedig elég érezhetően kivetül a társadalom és közélet képére is. Úgy vélem, hogy ez egy olyan terület, ahol az emberi egzisztenciát tekintve évszázadok óta alig változik valami. Lehet, túl sokat másutt sem, így aztán különböző területek különbözőségei eleve adottak.

– Az a sokszínűség, ami megvolt Erdélyben, amikor ön ott élt: megmarad? Sokat lehet hallani a magyarok elvándorlásáról, beolvadásáról...

Az etnikailag tarka táj eleve izgalmasabb, sokkal gazdagabb, mint a homogén népességű vidékek.
"Az etnikailag tarka táj eleve izgalmasabb, sokkal gazdagabb, mint a homogén népességű vidékek."

– Az asszimilációnak sokáig nem érzékeltem kézzelfogható jeleit. Mostanában kezdtem ennek kissé lehangoló tüneteivel találkozni. Az elvándorlás mintha megállt volna, de beolvadás, az van, és sokkal régebbről, mintsem megtapasztaltam. Voltak vegyes házasságok bőven eddig is, kitűnik ez kolozsvári, marosvásárhelyi gyászjelentésekből. Hogy ez jó dolog vagy sem? Elzászban németek franciákkal kötnek vegyes házasságokat, tessék eldönteni, helyesen tesznek-e, és érdekel-e ez ma valakit. Másfelől úgy látszik, a magyar nem egy elvándorló fajta. Hiába kecsegtetnek nyugat-európai munkavállalói lehetőségekkel, sokkal jobb életviteli kilátásokkal, leszámítva a munkakörülményeikre igényes tudósokat, kutatókat, továbbá az orvosokat, mások alig-alig mozdulnak. Ellentétben például pont Romániával, ahonnan csak a hivatalos nyilvántartások szerint is mintegy három millióan távoztak munkavállalóként nyugatra, közöttük elenyésző számban magyarok. Mégis Erdély etnikai képe az utóbbi három-négy évtized alatt drámaian megváltozott. Elmentek a németek, a háborút követő idők 450 ezres népességéhez viszonyítva most 15 ezerről tudunk. A magyarok közül jobbára Magyarországra hozzávetőleg 200 ezren távoztak. A Kárpátokon túlról betelepült több százezer román nemzetiségű lakos jelenléte alapvetően érinti az erdélyi falvak, városok eredeti képét, nyilvánvalóan meghatározza a közéletet, az ott élők hangulatát. Része ez egy folyamatnak, amelynek sejthetőek a távlatai.

Bodor Ádám: A magyar nem egy elvándorló fajta.
Bodor Ádám: A magyar nem egy elvándorló fajta.

* * *

A hegyek: a túlélés ajándékai

A szegedi Somogyi-könyvtárban tartott író-olvasó találkozón Bodor Ádám a túlélésről és a hegyek iránti szeretetről is beszélt. „Gyerekkoromtól kezdve ösztönösen és szenvedélyesen vonzódtam a hegyek iránt, és egyszer csak észrevettem, hogy ez egy menekülési útvonal is. Olykor megéreztem körülöttem a politikai rendőrség érdeklődését (...) ott állt a szekrény aljában a hátizsák, és elosontam otthonról. Oda, ahová túlságosan láthatóan már nem követtek, vagy ha igen, akkor én nem vettem észre. Az már egy más hely volt, az én területem, ott már én voltam otthon. Ez a túlélés egy nagyon nagy ajándéka volt. (...) Én lusta író vagyok, legszívesebben nem szeretek csinálni semmit, csak bámulni a hegyeket, vagy a hegyek aljában sörözni, enni valami finomat. Persze ezek a felelőtlen időtöltések gazdagítják az embert. Biztos, hogy az írás is a túlélés eszköze, de nálam ez nem tudatos."

hirdetés

Kövessen minket, kommentelje híreinket a Delmagyar.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Miért válaszd az SZTE-t?

Érveket szolgáltatunk a felvételi előtt álló diákok és szüleik beszélgetéséhez, mikor arra a kérdésre keressük a választ: mi emeli ki az SZTE-t a felsőoktatási intézmények közül? Tovább olvasom