Délmagyar logó

2016. 12. 09. péntek - Natália -4°C | 7°C

Boldogsággal mutat fityiszt a gyilkos kórnak

Szeged - Nem sokan látták szomorúnak Moldovai Gézáné Otit. Az 53 esztendős, korábbi muzeológus mindig vidám, szókimondó és bájosan harsány. Családja körében, barátai között törzshelyén, a Szabadság úszóházon, vagy a Mars téri piacon...
Ugyanígy viselkedik az onkológián is, bátorítja, erősíti, megvicceli a súlyos, rákos betegeket. Teszi mindezt szintén súlyos betegen. Úgy, hogy az elmúlt hat évben kétszer esett át kemoterápiás kezelésen. Oti gondolatainak lejegyzése közben pedig a szerző arra eszmélt rá: egy közhelyet mennyire átértékelhet az élet. Távozáskor ugyanis arra gondolt: Isten éltesse sokáig!

„Hat évvel ezelőtt éreztem, hogy csomó van a mellemben. Elmentem a nőgyógyászomhoz, a nevét inkább hagyjuk. Meg se tapintotta, kaptam tőle egy beutalót három hónappal későbbre. Gondolhatja, miként vélekedtem az orvosokról. Mára ez teljesen megváltozott. Úgy gondolom, nem engem kell sajnálni. Sokkal inkább azokat az orvosokat, akik naponta harminc, teljes joggal aggódó és síró beteget hallgatnak végig, és próbálnak meggyógyítani. A magam módján én is segítek, az orvosokat vigasztalom, a betegekkel viccelődöm. Így könnyebb mindkét félnek. Megismerem, aki először jár onkológián, persze, hogy be van szarva – teljes joggal. Az orvosnak meg lesz rá öt perce, hogy diagnosztizálja, bátorítsa, tanácsot adjon, beszélgessen vele. Persze, hogy el lesz keseredve. Pedig azért, mert valakiről kiderül, hogy rákos, nem kell ácsolni a koporsóját."

Hat év alatt egyszer sírt

„Negyvenhét évesen, amikor beteg lettem, azért nem mosolyogtam. A családomnak elmondtam, mi a helyzet, szóltam a férjemnek, hogy csináltasson végre magának rendes fekete öltönyt. Gondoltam, felcímkézem a gyerekeimnek, Ádámnak és Panninak, hogy mit kapnak tőlem örökség gyanánt.

Aztán rájöttem, hogy ez egy hülyeség. Szenvedni a legrosszabb az életben, és mindenki csak önmagát teheti boldoggá. Aki reggel fölkel, bármikor meghalhat, ugyanolyan esélyem van, mint bárki másnak. A lelki betegségnél nincs rosszabb, és őszintén tanácsolom, aki magától nem tud átlendülni a holtponton, az forduljon bátran pszichológushoz vagy pszichiáterhez.

Édes élet a Szabadság úszóházon. Oti az évzáró bulin is felhőtlen örömmel ropta a táncot.
Fotó: Miskolczi Róbert

Mert nehéz pillanatok azért bőven adódnak. A háromhetenkénti kemoterápia az valami borzasztó. Roppant erős méreggel támadják a rákot okozó sejteket, és ez a szer az egész szervezetet megviseli. A kezelés utáni első hét fekvés, szenvedés, hihetetlen fájdalmak. A másodikon fel-felkel az ember az ágyból, néha ebédet is főz, aztán mire jön a harmadik hét, ami elviselhetőbb, már az jár a fejedben: néhány nap, és kezdődik minden elölről.

Az lendített át, hogy utálom a nyomasztó hangulatot. Megviselt a reggeltől estig tartó saját nyomorúságom, egyszerűen meguntam, hiszen én nem ilyen vagyok. Úgyhogy vigasztalni kezdtem a családom, a gyerekeimnek elbagatellizáltam az egészet. Rádöbbentem: csak így szabad élnem. Egyetlen egyszer sírtam el magam, akkor is azért, mert a nagy, lakli fiam elbőgte magát miattam... Aztán amikor újra mosolygott, rögtön mondtam neki: ne örülj, még jó ideig nem örökölsz.

Azt is hülyeségnek tartom, ha azt hallom: az ember számára ilyenkor átértékelődik az élet. Ugyanazt tartom fontosnak, mint korábban, és igenis, boldog időszaknak számít az utóbbi hat esztendő. Persze, ha egyedül lennék, nyilván nem ezt érezném, csodálatos család, nagyszerű baráti társaság vesz körül."

Hátizsákkal az autóbuszon

„Annyi apró, jó dolog van az életben. Szerencsére ezekben a hetekben nem fáj a gerincem, úgyhogy kalandvágyból buszozni kezdtem. Felveszem a hátizsákom, és irány a piac. Látom a buszsofőrön, hogy meglepődik, mikor köszönök neki, de aztán visszamosolyog. Szeretem észrevenni, hogy nyílik a kertemben a kikerics, jó etetni a cinkét, és örülök, ha szebben jár a sánta, idős néni az utcánkban.

Abban azért nem hiszek, hogy a jókedv befolyásolná a betegségem. A halált nem tudjuk befolyásolni. De az életet igen. Azon tudunk változtatni, azt boldogabbá tehetjük. Engem pedig egyébként se sajnáljanak. Az utolsó nyugdíjamat is az úszóház büféjében hagyom, nekem ne koszorút hozzanak, hanem rúgjanak be alaposan. Olvastam valahol: nem az a boldog, akinek mindene megvan, hanem akinek semmi se hiányzik. Így vagyok én ezzel.

Hanem ami aggaszt, az az ország jövője. Tavalyig valamennyi híradót megnéztem, ma már átkapcsolok más csatornára. Nem tudom jobbá tenni a helyzetet, pedig mindig is szerettem volna alapítványi, adományozó hölgy lenni, és a tehetetlenségtől majd szétvet az ideg. Úgy érzem, az emberek korábban nem voltak ennyire telhetetlenek. Itt nemcsak anyagiakra gondolok, hanem arra: mindenki mindent hamar akar, és senki sem elégedett önmagával. Meg kellene tanulni a kis dolgoknak is örülni – mert mindenkinek van jó az életében."

Az orvos objektív marad

„Ha lehet, a kezelőorvosomat feltétlenül meg szeretném említeni. Furcsa egy neve van, de nagyszerű ember. Doktor Uhercsák Gabriella. Képzelje, boldogan járok az onkológiára miatta. Alig várom azt a néhány percet, amit vele tölthetek, és látom rajta, mi mindenen megy keresztül. Agyon vannak terhelve az orvosok azzal a nyamvadt adminisztrációval. Ráadásul egy akkora helyiségben ül két orvos és két páciens, hogy a pedikűrösnél nagyobb az elkülönítettség. Sokan mondják a folyosón várakozva: nem foglalkoznak velünk, nem értik, mi tart ennyi ideig. Nincs igazuk. Naponta legalább harminc súlyos beteget látnak el. Én előre felírom a kérdéseimet, mert tudom, hogy nem sok időm lesz. Különben is lehetetlen egy orvosnak minden ember betegségét fejben tartania. Mire pedig a sok szürke dosszié közül előkerül az éppen illetékesé, megint értékes percek telnek el. Vettem is egy sárga tehénkés dossziét, azt könnyű megtalálni, meg egyébként se rákos, szürke beteg legyek, hanem egyéniség. Ennyivel is jobban érzem magam.

Moldovai Gézáné Oti: Boldog karácsonyt kívánok mindenkinek!
Fotó: Frank Yvette

Hogy akkor miért kedveltem meg a doktornőt, ha ilyen rövid ideje van rám? Talán, mert hasonló temperamentumú. Az embernek ebben a helyzetben a sorsát az orvosa kezébe kell tennie, márpedig az szimpátia nélkül nem megy. A kiszolgáltatottság érzését odaadássá kell formálni, bízni és hinni kell abban a kezelésben, amit javasolnak, hiszen nem a vagyonokba kerülő, rengeteg szenvedéssel járó kemoterápiát használnák, ha a lándzsás útifű is meggyógyítana. Az orvos egyébként sem szenvedhet, nem halhat meg minden betegével. Neki muszáj objektívnak maradnia, tudnia kell, mi a célszerű. Nem érezhet együtt ennyi emberrel, azt senkinek sem bírná el a pszichéje."

Még sok minden szeretne lenni

„De hagyjuk már a betegséget a fenébe, hiszen itt a karácsony. Nálunk minden úgy történik mint évek óta. A férjem, Géza főzi a halászlét, abból a halból amit ő fogott, a roston süllő az én feladatom. A szenteste a családé, másnap meg a barátokkal töltjük az estét. Mit válaszolok, ha majd megkérdezik, hogy vagyok? Mit válaszolnék? A sajnálkozós hangsúlyt ki nem állhatom, de nem csinálok problémát ebből sem. Ha egy fess húszéves bakától trippert kap az ember, az titkolnivaló. Az én betegségem nem az.

Hiszek abban, hogy a sorsnak nagy szerepe van, az ember életének úgy kilencven százaléka előre meg van írva, így ez is. Az sem véletlen, hogy én voltam már kosárlabdázó, botanikus, muzeológus és játékboltos. Sok minden. És még sok minden szeretnék lenni."

Olvasóink írták

  • 7. Mese 2007. december 28. 15:48
    „Gartulálok ehhez az életfelfgáshoz,nagyon sok ember vehetne példát róla! Kedves Oti,neked pedig nagyon sok boldogságot és erőt a gyógyuláshoz!”
  • 6. Gergő 2007. december 27. 20:06
    „maxi respect!”
  • 5. Molnar Zsuzsa 2007. december 26. 19:37
    „Kedves Oti,
    mar a neved alapjan sem lehetsz egy hetkoznapi figura. Nagyon jo volt az irasodat olvasni.Jelenleg kulfoldon tartozkodom, igy a delmagyart nem igazan olvasom rendesen, meg aztan nem kakrok foglalkozni azzal, amirol Te is irtal. Mi mindent tenyleg egyszerre akarunk es kell. Az, hogy tegyunk is a celunk elereseert, mar csak a szukseges rossz kategoriajaba tartozik.
    Osztom a velemenyed, szerintem is akkor lesz igazan beteg az ember, ha feladja, ha belenyugszik abba, tehetetlen a betegsegevel szemben. Az en eletem is az utobbi idoben minosegileg megvaltozott, sokkal nehezebb lett, de kaptam egy csomo uj es jo dolgot. Megmerem azt is kockaztatni, hogy neha a boldogsag kekmadarat is a magamenek tudhatom.
    En is azt gondolom, az embernek nem mindegy, milyen minosegben eli az eletet, lehet azt sirva- riva, panaszkodva, a kulso dolgokra hivatkozva is elni, de lehet ugy is, hogy orolunk minden percenek, minden pillanatanak. Otthon en is etetem a madarkat, minedent bosszusagom elszall, amikor meglatom a cinkeket eaz ablakban. Figyelem Oket, milyen rendeszert alakitanak ki egymas kozott. Teljesen maskant viselkednek a szen- ill. kek cinkek. Lehet Toluk tanulni. Ha figyel az ember, eszre sem veszi es mar egy kicsit etologussa is valuik.
    No enny, mert megunjak olvasni.
    Teljes szivembol kivanom Neked, hogy optimizmusod, elni akarasod es erod ne hagyjon el. Eld tovabb ugy az eleted, mint eddig, vidaman, ironikusan es bolcsen.Koszonom, hogy az elmenyeidet megosztottad velem is. Olellek Zsuzska”
  • 4. Kispál Zoltánné 2007. december 26. 18:07
    „Egyett értek a hozzá állásával, a betegséget csak így lehet legyőzni . Nálam lassan ötéve lesz hogy vastagbél daganatot állapítottak meg Bíztam az Orvosokban.Bíztam magamba , úgy gondoltam nem adom magam könnyen . Bíztos családi háttérrel , akarattal győzni lehet, de ne feledkezünk meg testünk jelzéseiről, a szürő vizsgálatokról .”
  • 3. Márti 2007. december 26. 17:59
    „Kedves Oti!
    Így ismeretlenül is köszönöm azt az érzést, amely a cikk olvasása közben fogott el!
    Sok erőt, kitartást kívánok a hatalmas küzdelméhez!
    Néhány éve az édesanyám fél oldalára lebénult egy agyvérzés után. A humorérzékének és a hatalmas élni akarásának köszönhetően ma is köztünk van, 74 évesen, tele élettel!
    Hasonlóak lehetnek vele!
    Büszke vagyok Önre!”
  • 2. Lutetia 2007. december 26. 16:32
    „Minden elismerésem és tiszteletem Otié. Kívánok neki mielőbbi teljes felépülést!”
  • 1. Ilus 2007. december 26. 10:33
    „Drága Oti!
    A Te erőd, optimizmusod remélem, hogy
    sok hasonló helyzetben lévőnek erőt ad
    a mindennapi küzdelemhez.
    Azt kivánom, hogy Isten adjon Neked erőt, további
    kitartást a legyőzhetetlen leküzdésére!!!
    Szeretlek.”
Kövessen minket, kommentelje híreinket a Delmagyar.hu Facebook oldalán!

hirdetés

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Székhelyi József: Pásztorlevél

Szeged - "Vajon mit kérne tőlünk a Jézuska chanuka és karácsony idején? Vajon szóba állana velünk… Tovább olvasom