Délmagyar logó

2016. 06. 30. csütörtök - Pál 18°C | 29°C

Carlos ceruzája: egy roma hajléktalan szabadsága

Szeged – Tizennyolc évesen tudta meg, erős tüdejének köszönheti egyáltalán, hogy életben van: ugyanis csecsemőként egy kukában találtak meg, ahol keservesen sírt. Intézetekben, nevelőszülőknél lakott. Kipróbálta a füvet, és megpróbálta a halált is. Hatszor sem sikerült az öngyilkossági kísérlet. Hajléktalanszállón lakik, viszont végre van állása: csontozómunkás a Picknél. A figyelmet magára azonban a rajzaival hívta, hívja föl. Carlos, ahogy ezeket a rajzokat szignózza ekkor, rajzolás közben érzi magát igazán szabadnak. Abban bízik, egyszer eljön a nap, amikor csak ezekkel foglalkozhat. Íme egy 28 éves, egykori intézetis roma srác, Kállai Richárd monológja, amit néha-néha megszakít egy-egy újságírói kérdés. A tegezés a szerzőre nézve megtisztelő.
– Nevelőszülőkkel nyaralok, állok a nyaralóban, és nyalok egy nyalókát. A helyszínre már nem emlékszem. Talán tíz éves lehettem. Ez az, amire ha nagyon muszáj, akkor szívesen visszaemlékszem a gyerekkoromból. De a jelentős részét inkább örökre elfelejteném, kitörölném. Több helyen, több nevelőszülőnél is voltam: mindenhol dolgoztattak, volt, hogy a pincében kellett laknom, volt, hogy napokig nem kaptam enni. Korán megtanultam, hogy ki kell bírni mindent. Kisgyerekként ki is bírtam, pár éve viszont sokkal nehezebb volt, nem mindig ment...

– Mire gondolsz?

– A fűre. Meg az öngyilkossági kísérletekre... Hatszor is próbálkoztam, kétszer újra is kellett éleszteni. Legutóbb tavaly próbáltam meg. Akkor minden összejött. Egyedül voltam, kilátástalan volt az életem, úgy éreztem, minden és mindenki ellenem fordult. Voltak akkor is terveim, amelyeket végül nem tudtam megvalósítani. De szerencsére még mindig itt vagyok. Most minden szépnek tűnik. Pedig nem is füvezem már évek óta. Már-már optimista vagyok...

Amikor rajzol, akkor szabad: Carlos és az ő portréi. Fotó: Garai Szakács László (galéria)

– Mesélj még a gyerekkorodról! A suli milyen volt?

– Az ország másik végében, a Neumann János Általános Iskolába jártam iskolába, Erdőkertesen. Mindig rossz gyerek voltam. Sokat verekedtünk. Ugyanakkor nemcsak én voltam balhés, hanem a társaim is. Pontosabban nagyon sokszor meg kellett védenem magam, és ehhez ütni, rúgni is kellett. Meg arra emlékszem, hogy folyamatosan beteg voltam, asztmám volt, de ezt szerencsére kinőttem.

– Szüleidet, családodat ismered? Testvéreid vannak, lehetnek?

– Nem, de nem is akarnám őket megismerni, már ami a szüleimet illeti. Tizennyolc évesen kaptam egy – mondjuk így – jegyzőkönyvet az intézettől, amiben benne volt minden velem kapcsolatban. Abból tudtam meg, hogy kidobtak egy kukába. Egy járókelő hallotta meg, hogy sírok... Pedig szerettem volna felvenni a szüleimmel a kapcsolatot, ám amikor megláttam, mi van a papírra írva, akkor... Akkor elment tőle a kedvem... Anyámnak csak a nevét tudom, Csikós Annának hívják. De nem is érdekel, ki ő valójában. Azt is tudom, hogy van két nagyobb testvérem, ők is intézetben nevelkedtek fel. Gondolom, már van családjuk is, de róluk sem tudok semmi többet.

Amikor rajzol, akkor szabad: Carlos és az ő portréi. Fotó: Garai Szakács László (galéria)

– A nagybetűs életbe hogyan kerültél ki?

– A már említett „nyaralós" nevelőszülőktől még kamaszként visszakerültem Fótra a gyermekvárosba, majd Csanyteleken nyíltak lakásotthonok, ott éltem. Ha tanultam volna, akkor huszonnégy éves koromig még maradhattam volna ott, vagy Fóton. Ám tizennyolc évesen, forró fejjel úgy döntöttem, a magam lábára állok valahogyan. Akkor nagyon önfejű voltam, csak az érdekelt, hogy kikerüljek ebből a rendszerből. Magyarcsanádon vettek nekem egy házat, de kis túlzással lakhatatlan volt, így inkább eladtam. Bejöttem Szegedre, próbáltam munkát találni. Ekkor albérletben laktam. Fatelepen raklapokat csináltam. Pont annyit kerestem, hogy éppen fenn tudtam tartani magamat. De emellett is próbálkoztam mindenféle segédmunkával. Megpróbáltam kitanulni a szobafestőszakmát. De aztán megszűnt a fatelepi munka, és nem tudtam végül a szakmát sem kitanulni. Ekkor kezdtem füvezni is, emiatt maradt el a szobafestővizsga. Vastagon benne vagyok abban, hogy itt és így tartok. Tudom, a múltam határozza meg a jövőmet, de vannak olyan „dolgok", amelyek miatt akaratomon kívül kerültem nehéz helyzetbe.

– Például?

– Roma vagyok. Utálom ezt. Nagyon sokszor éreztem ennek a hátrányát. Megértem, hogy úgy gondolkoznak egyesek, ahogy. Ugyanis nagyon sokan vannak közöttünk, akik lopnak, csalnak, hazudnak. Viszont nagyon sokan vannak a becsületes, tehetséges romák is, csak őket nem fogadják el a magyarok... És ezért sokkal, de sokkal nehezebb nekünk. Nem értem, miért vagyok én is megbélyegezve mások bűnei miatt. Három évig voltam munkanélküli, borzasztó volt. Sokszor csak azért nem vettek fel, mert roma vagyok. De most végre sikerült, elvégeztem egy csontozómunkás tanfolyamot a Picknél, s dolgozhatom is a gyárban. Ott nem számít a bőröm színe, csak az, hogyan végzem a munkámat.

Amikor rajzol, akkor szabad: Carlos és az ő portréi. (galéria)

– Rajzolni mikor kezdtél el komolyabban?

– Már az általános iskolában is jól rajzoltam, a tanárom mindig dicsérte a munkáimat, de sosem gondoltam arra, hogy ezzel akár sikeres is lehetnék. Aztán egyszer a kezembe került egy anatómia könyv, aminek az ábráit egytől egyig lerajzoltam...

– Nem hiszem, hogy általában ezzel kezd rajzot tanulni az ember...

– Szerintem sem, de ez volt kéznél. Először csak nézegettem az ábrákat, csak próbálkoztam. Egymás után dobtam el a rajzokat. Nagyon béna voltam. De lelkes is voltam, azt éreztem, végre van valami, ami tényleg érdekel, amit szívesen csinálok. A legapróbb részletekbe bele tudtam veszni, a csontok, az izmok helyzetébe, az árnyékolásokba.

– Mennyit foglalkoztál ezzel akkoriban?

– Volt, hogy fél napig megállás nélkül rajzoltam. Nem is érzékeltem az idő múlását. Egyébként ez azóta is tart. Teljesen ki tudom zárni a külvilágot. Amikor rajzolok, akkor mindig nyugodt vagyok és szabad. Nem érdekel az idő, nem érdekel a múlása.

Amikor rajzol, akkor szabad: Carlos és az ő portréi. (galéria)

– Egyébként miért idegeskedsz?

– Igazából nem tudom. Nem is nagyon tudom elmondani. Néha azt érzem, megfulladok. Néha zavarnak az emberek, máskor meg jól érzem magam közöttük, Furcsa, különös ez az egész. Néha szűknek érzem a világot, ám amikor kezembe veszem a ceruzát, akkor kinyílik.

– A rajzoláson kívül mi érdekel még?

– A küzdősportok: kick-bokszoltam, dzsúdóztam, de aztán abbahagytam ezeket. Nem éreztem magam elég tehetségesnek. Ja, meg a brake is érdekel. De ezekben nem vagyok igazán jó. A rajzolás az, ami fontos.

– Naponta hány portrét csinálsz?

– Hatot-hetet. Nem javítok semmit. Ha elrontom elölről kezdem.

– Papírt és ceruzát mennyit használsz el?

– Egy ceruza körülbelül négy portréra elég, a papírt meg nem is számolom...

Amikor rajzol, akkor szabad: Carlos és az ő portréi. (galéria)

– A művésznév honnan van?

– Egy időben hosszú, rasztaszerű hajam volt, úgy néztem ki, mint a spanyolok vagy a mexikóiak. Akkor kaptam a Carlos becenevet.

– A szállón hogyan telnek a hétköznapok?

– Lélekben nehéz megszokni az ottani életet, de az agyad hamar rááll. Fedél van a fejed felett, melegben vagy. Egyelőre nem tudok mit csinálni, örülök, hogy ott lehetek. Az viszont egy kicsit zavar, hogy míg én például van, hogy naponta háromszor is tisztálkodom, más egyszer sem. Pedig lenne rá ugyanúgy lehetősége. Évek óta ott élek, szerencsére. Végigcsináltam két telet az utcán is. Nem lehet olyan rossz egyik szállón sem, mint az utcán. Egyébként ha nem rajzolok, meg nem éneklem, akkor gyúrni szoktam a szállón.

– Hogyan?

– Két húsz literes vizes ballont emelgetek. Megtöltöm ezeket, amelyeket aztán egy vasrúdhoz erősítek, és úgy dolgozom. Meg fekvőtámaszokat és felüléseket csinálok.

– Mi mindened van?

– Ruháim vannak, amelyekre nagyon vigyázok. Van egy tabletem is, amit kaptam. Meg vannak a rajzaim. Ennyi. Nem vagyok nagyra vágyó. Most talán sikerül albérletbe mennem. Ott még jobban tudnék rajzolni is. És talán valaki tényleg észreveszi, felfedezi ezeket a rajzokat. Énekelni is szeretek, de azt még nem nagyon mertem megmutatni. Az egyik Szolidaritás éjszakáján énekeltem el Bruce Springsteen Streets of Philadelphia című dalát – ez eddig az egyetlen „fellépésem". Akik hallották, azoknak nagyon tetszett. Énekelni egyébként a töltésen szoktam, meg néha benn a szállón.

Amikor rajzol, akkor szabad: Carlos és az ő portréi. (galéria)

– Csajok?

– Vannak... Másoknak... De nekem sajnos nincs. Volt egy barátnőm, akibe nagyon szerelmes voltam, de nagyot csalódtam benne. Elég nehezen ismerkedem, meg hát itt is sokat nyom sajnos a latban, hogy hajléktalan és roma vagyok...

– Barátaid vannak?

– Nincsenek. Van néhány haverom, de barátom nincsen. Beszélgetni szoktam másokkal, de nem nevezném ezeket barátságoknak. Ahhoz sokkal több kell.

hirdetés

hirdetés

hirdetés

A címoldal témái

Önnek ajánljuk

Villamossal utazik a Mikulás

Ma a Mikulás a nosztalgiavillamoson várja a gyerekeket a 2-es vonalon. Tovább olvasom